Mickey webnaplója

Újra olvasom Kertész Imre negatív hangvételű novelláját (Jegyzőkönyv).
Egy világító mondatán akadt meg a szemem:
„Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen.”  
Kb. annyit jelent, hogy ha valaki a mainstreambe nem áll bele, azt megbélyegezik, kivetik, ha úgy tetszik, a fősodorhoz képest erkölcstelennek titulálják. (Megírta ezt már Szatmári Sándor is a Kazohiniában.)
A pimasz besorolás persze kövér gonoszság, de ettől még létezik.
Valaki mesélte, hogy ketten addig győzködték egy harmadik társukat, mígnem elhitte, hogy a Lánchidat zivatarok idején betolják az Alagútba. Ettől a dolog még nem lett igaz, de azt igazolta, hogy ha elég sokszor sulykolnak valamit, az áldozat sokszor csőbe húzható.   
De nem mindenki.
Utóbbiak a jel-emberek.
Ellenszélben is kitartanak igazuk mellett.
Lehet, hogy nem érzik jól magukat a bőrükben, de meggyőződésük ellen nem kívánnak tenni semmiféle szirénhangnak engedelmeskedve.
Ilyennek érzem Kertész magatartását is.
Ilyennek Balczóét, akinek a megfogalmazása szerint a szocializmus egy olyan hajó, ahol hányni lehet, de kiszállni nem.
Ilyenek voltak, akik igazuk tudatában nem kértek soha kegyelmet az őket elítélőktől.
Az örök kérdés, hogy túlélhető-e az igazsághoz való feltétlen hűség?
Válaszom, hogy nem mindig.
Az életben maradáshoz kompromisszumra van szükség, de legalább passzív rezisztenciára.
Visszatérve Kertész kijelentésére, igaz az, hogy ha hülyék mondják rólam, hogy ostoba vagyok, kihúzhatom magamat, noha az ilyen közegben való vegetálás depresszív hatású.
Ez az elnyomottság húzódik végig a novellán.
Amitől mégis pozitív: hősével azonosulunk, aki megpróbál nem törődni az őt ért sérelmekkel.