Régóta tervezem, hogy készítek egy képsorozatot a hangyákról. Egyszer a
templomba menet, láttunk a kocsiból kiszállva egy hangyabolyt. Távolról úgy
festett, mint egy sötétbőrű afrikai rasztás haja, csak éppen mozgásban. Szemnek
áttekinthetetlen módon nyüzsögtek egy csak általuk ismert program szerint.
Akkor, ott persze nem volt nálam a fotósgép, de meg mikor ér rá az ember
fényképezni misére menet?
Sose, hiszen elkésne.
Azt tervezem, hogy egyik házfal és talaj találkozásánál lekapom egy méterről az
egyik barna boly „kitelepülés”-t. Majd egyre inkább ráközelítek a bolyra,
mígnem egy makrofotóval zárom a sorozatot. Még így is hiányos lesz a sorozat,
mert lehet, hogy bábokat cipelő dolgozókat sikerül lekapnom, de királynőt aligha.
Márpedig ő a rendszer közepe.
Igen, rendszer, szisztéma – hangyaszisztéma. Mert egy hangya nem hangya, hanem
csak a boly együtt egy „lény”.
Ha szociológus volnék, bizonyára megvizsgálnám, mit írtak össze idáig a hangyák
életéről, a termeszek, méhek, darazsak életéről.
Mitől van az, hogy komolyan veszik a vitam et sanguinem jelszót (szlogent, hogy
a maiak is értsék), és egyként hajlandók Dugonics hőstettére. Az utolsó
katonáig harcolnak a betolakodókkal szemben, akkor is, ha nyilvánvaló a teljes
kudarc. Ezt persze ők nem élik meg, csak mi, kívülállók látjuk, akár előre is.
Visszatérve kicsit a bolyhoz, csaknem komoly a kérdés: A boly egésze
tekinthető-e egy egységnek, vagy külön az egyes hangya is? A hangya nem
osztódással szaporodik, ettől kezdve az egy hangya nem hangya-kérdés eldőlt. Ám
a magas fokú munkamegosztás egy működőképes rendszert alkot. Benne a királynő,
a herék, a katonák, a dolgozó hangyák, a bábok gondozói stb. Most mindegy, hogy
biokémiai vezérlés következtében jön létre mindez a differenciálódás, a lényeg:
a működőképes szisztémához tökéletes összhangra van szükség, harmonikus
összhangra, szabályozottságra. A bolyban megfigyelhető rend csodálatos.
Ám nemcsak a hangyák életében van ez így.
Saját bőrünkön kb. 50 féle mikroorganizmus, beleinkben hasonlóképpen nagy
fajszámú (kb. 200) gombatenyészet, ún. bélflóra található. Ezek együttműködő
magatartását hasi idegrendszerünk vezérli. A fajok egyensúlyáról is ez a
vezérlés gondoskodik, miközben tudomásunk sincs az egészről: nevezzük jobb híján
tudatalatti biotevékenységnek az egész bonyolultságot.
Élniakarásunkra azért van szükség, mert hiányában felbomlik a vezérlés
zavartalan működése, és ez a mikrobiológiai egyensúly felbomlásához vezet.
Ez az élniakarás viszont már a makrovilágba vezet bennünket. Tegnap láttam a
tévében Kopp Máriát és férjét, Skrabski Árpádot egyik kutatásukról beszélgetni.
Nagyon meggondolkoztatott, hogy egymással való bánásmódunk mennyire segít élni,
illetve a kölcsönös megbecsülés hiánya mennyire döglesztő hatású. Nem
véletlenül írom a közönséges szót. Arra akarja ez a megfogalmazás a figyelmet
felhívni, hogy az életbenmaradás feltétele a kölcsönös megbecsülés. Az a fajta
individualizmus, melynek mindnyájan naponta részesei és szenvedői vagyunk,
kifejezetten pusztító.
Isten nem ilyen világot szeret, hanem olyat, amelyben a szeretet köteléke a
meghatározó viszony.
Hol vagyunk mi ettől!
Pedig egy ember sem ember, legfeljebb egy pár, vagy egy közösség.
Érdekes módon beleszámolhatjuk a felettünk álló Teremtőt is.
Az Isten és egy ember, már egy közösség.
Csak a szentek közössége életképes. Minél szentebb egy közösség, annál inkább
jellemzi a szeretetviszony és fordítva, eladdig, hogy ha a közösségi érzés
kivész, végső halálra van ítélve az ember.
Önmagát ítéli arra.
Írva van: Ha meghasonlik önmagával egy város, az a város nem
maradhat fenn.
Súlyos figyelmeztetés ez, különösen nálunk, ahol ha két ember találkozik,
összevész, és ha hárman összegyűlnek, öt pártra szakadnak.
Utolsó kommentek