Csak
addig bírjam ki valahogy élve, míg meg nem halok
„Szép program” – mondaná Lothar,
aki az NDK-s Tabarz (Thüringia) üdülőgondnoka volt, és aki magyar menyecskét
vett feleségül, mígnem az valakivel össze nem szűrte a levet. A lényeg a
lényeg, Lothar valamelyest megtanult magyarul. Abban az időben, amikor ott
nyaraltunk (tán 1989-ban) nálunk már új idők új szelei fújtak, náluk még
lappangott a parázs a hamu alatt. Lothar is kénytelen volt visszafogottan
politizálni (annál is inkább, mert újabb felesége, Margaret szeretettel és
aggodalommal csitítgatta. Lothar jó hazafi volt. Szerény jövedelme ellenére
szorgalmasan s becsületesen dolgozott, s készített 8 mm-es filmfelvevőjével egy
filmet a környékről, melyet nekünk is levetített. Elmondta, hogy az a hatalmas
szállószerű épület a határ környékén – Stasi-központ, és hogy 180 000 besúgója
van a Stazinak. A szemtelenül fiataloknak mondom: A stázi (Ministerium für
Staatssicherheit, Állambiztonsági Minisztérium), röviden Stasi (ejtsd:
stázi) Kelet-Németország fő politikai titkosszolgálata volt. (Akkor még nem
tudtam, hogy mi sem állunk másképpen: utóbb kiderült, hogy nálunk 200 000
embert szerveztek be jelentgetni.) Mindenesetre Lothar utálta méltatlan és
hosszan tartó nyomorúságukat. (Két autójuk volt: Margaret nevén egy kb. 12 éves
Trabant és Lothar nevén egy húszéves Wartburg. Mindkettő kétütemű.)
Lothar olykor aztán kifakadt.
Egyszer, egy szombati napon, amikor az üzletek zárva tartottak, egy zöldséges
bodega mellett sétáltunk el. Az üzlet előtt fekete tábla hirdette, amit
hirdetett: UNSERE ANGEBOT (Ajánlatunk): persze semmiféle terméket nem sorolt
fel.
– Nichts. Das ist Sozialism. A semmi. Ez a szocializmus. – Aber Lothar?! –
fakadt ki Margaret, és azonnal körbenézett, nem hallotta-e meg illetéktelen
fül. Mi meg mosolyogtunk az egészen. Az biztos, hogy császárok voltunk a hét
forintért váltott NDK-s márkánkkal. Soha többé nem fordult elő velünk, hogy oda
mentünk, ahova kedvünk tartja, és minden, de minden olcsó volt a mi jövedelmi
viszonyainkhoz képest odakint.
E hosszúra nyúlt történelmi epizód után vissza kell kanyarodnom a címbeli
paradoxonhoz, mely abbeli reményemet fejezi ki, hogy halálom előtt élni fogok.
Hogy is éltem eddig? A szocializmus idején rosszul.
Miért?
Summa summárum: Éltem négy évig, na jó, legyen: tíz évig, hiszen első éveim a családi fészek melegében és oltalmában telt, és 1956-ban is akadt néhány felüdítő hónap, s néhány napig ezt éreztem akkor is, amikor Kozma Imre befogadta az NDK-sokat, pláne akkor, amikor átzúdultak az osztrák határon.
A többi döglődés, a többi annak elviselése, hogyan sorvasztja el a hatalmi elit saját nemzetét. Ennél gyalázatosabb dolgot alig tudok elképzelni.
Persze élek én, ha a lelki értékek mentén indulok el az élet értékelésében. Merthogy a szabadság igazán bennünk van. Börtönben is szabad lehetek. „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” – mondja tarzusi Pál. Ha csakugyan megélem hitemet, szabad vagyok. Ez igaz. Pállal továbbgondolva a létet: „Tudok bővelkedni és tudok szűkölködni is.”
Hát ennyi tán elég is ahhoz, hogy életnek nevezzem azt, ami a halál előtt folytatódik velem, bennem. És ezzel a tartással tán életnek lehet nevezni azt, ami a halál előtt van. Csak kibírjam addig, míg értem nem jön a kaszás.
Utolsó kommentek