Mickey webnaplója

Egyszer összegyűjtöttem az általam megfogalmazott „képtelenség”-eket, s utóbb elhatároztam, hogy kidolgozom őket egy-egy történetté. Mivel ma nem történt még semmi érdemleges, kapásból kidolgoztam az utolsót, a 75-ös sorszámút. Íme:

Csak addig bírjam ki valahogy élve, míg meg nem halok
„Szép program” – mondaná Lothar, aki az NDK-s Tabarz (Thüringia) üdülőgondnoka volt, és aki magyar menyecskét vett feleségül, mígnem az valakivel össze nem szűrte a levet. A lényeg a lényeg, Lothar valamelyest megtanult magyarul. Abban az időben, amikor ott nyaraltunk (tán 1989-ban) nálunk már új idők új szelei fújtak, náluk még lappangott a parázs a hamu alatt. Lothar is kénytelen volt visszafogottan politizálni (annál is inkább, mert újabb felesége, Margaret szeretettel és aggodalommal csitítgatta. Lothar jó hazafi volt. Szerény jövedelme ellenére szorgalmasan s becsületesen dolgozott, s készített 8 mm-es filmfelvevőjével egy filmet a környékről, melyet nekünk is levetített. Elmondta, hogy az a hatalmas szállószerű épület a határ környékén – Stasi-központ, és hogy 180 000 besúgója van a Stazinak. A szemtelenül fiataloknak mondom: A stázi (Ministerium für Staatssicherheit, Állambiztonsági Minisztérium), röviden Stasi (ejtsd: stázi) Kelet-Németország fő politikai titkosszolgálata volt. (Akkor még nem tudtam, hogy mi sem állunk másképpen: utóbb kiderült, hogy nálunk 200 000 embert szerveztek be jelentgetni.) Mindenesetre Lothar utálta méltatlan és hosszan tartó nyomorúságukat. (Két autójuk volt: Margaret nevén egy kb. 12 éves Trabant és Lothar nevén egy húszéves Wartburg. Mindkettő kétütemű.)
Lothar olykor aztán kifakadt.
Egyszer, egy szombati napon, amikor az üzletek zárva tartottak, egy zöldséges bodega mellett sétáltunk el. Az üzlet előtt fekete tábla hirdette, amit hirdetett: UNSERE ANGEBOT (Ajánlatunk): persze semmiféle terméket nem sorolt fel.
– Nichts. Das ist Sozialism. A semmi. Ez a szocializmus. – Aber Lothar?! – fakadt ki Margaret, és azonnal körbenézett, nem hallotta-e meg illetéktelen fül. Mi meg mosolyogtunk az egészen. Az biztos, hogy császárok voltunk a hét forintért váltott NDK-s márkánkkal. Soha többé nem fordult elő velünk, hogy oda mentünk, ahova kedvünk tartja, és minden, de minden olcsó volt a mi jövedelmi viszonyainkhoz képest odakint.
E hosszúra nyúlt történelmi epizód után vissza kell kanyarodnom a címbeli paradoxonhoz, mely abbeli reményemet fejezi ki, hogy halálom előtt élni fogok. Hogy is éltem eddig? A szocializmus idején rosszul.
Miért?

Mert mindvégig azt hangoztatták: elvtársak, még három nehéz év áll előttünk! Még három nehéz év! Ám ezek a nehéz évek velünk jöttek, mint a kóbor kutya, mint az épülő ház falán a csúszózsaluzás, és sosem akartak véget érni. A rendszerváltás után Antall hozott némi reményt, ha gazdaságilag nem is éreztük. Az Orbán-kormány megváltoztatta a társadalom életszemléletét. Optimizmust árasztott, és azzal próbálkozott, hogy alapos legyen a felemelkedésünkhöz fűzött reményünk. Elég, ha az Álmodó magyarok c. kiállításra gondolok, amelynek hatása még évekig éltetett. Az ott kapott ócska karórát is büszkén viseltem, mert mögötte volt a kiállítás eszmeisége: Van alapja annak, hogy felemelt fejjel közlekedjünk, mert semmivel sem vagyunk hitványabbak a többi népeknél.
Summa summárum: Éltem négy évig, na jó, legyen: tíz évig, hiszen első éveim a családi fészek melegében és oltalmában telt, és 1956-ban is akadt néhány felüdítő hónap, s néhány napig ezt éreztem akkor is, amikor Kozma Imre befogadta az NDK-sokat, pláne akkor, amikor átzúdultak az osztrák határon.
A többi döglődés, a többi annak elviselése, hogyan sorvasztja el a hatalmi elit saját nemzetét. Ennél gyalázatosabb dolgot alig tudok elképzelni.
Persze élek én, ha a lelki értékek mentén indulok el az élet értékelésében. Merthogy a szabadság igazán bennünk van. Börtönben is szabad lehetek. „Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem” – mondja tarzusi Pál. Ha csakugyan megélem hitemet, szabad vagyok. Ez igaz. Pállal továbbgondolva a létet: „Tudok bővelkedni és tudok szűkölködni is.”
Hát ennyi tán elég is ahhoz, hogy életnek nevezzem azt, ami a halál előtt folytatódik velem, bennem. És ezzel a tartással tán életnek lehet nevezni azt, ami a halál előtt van. Csak kibírjam addig, míg értem nem jön a kaszás.