Zene 1.: Ókori Róma
„Most már az a kevés ház is, mely azelőtt komoly tanulmányok műveléséről volt ismeretes, telve van a tunya semmittevés haszontalanságaival s énekszótól meg a húrok átható zengésétől visszhangzik. Filozófus helyett énekest, rétor helyett szemfényvesztő bűvészt találsz bennük; a sírbolt gyanánt lezárt könyvtár helyébe víziorgonákat, hintóalakú óriás-lyrákat és sípokat, színpadi mutatványokra alkalmas roppant felszereléseket gyártanak. Odáig jutottunk a léhaságban, hogy nemrég, mikor az élelemhiány miatt az idegeneket kiűzték a városból, a szellemtudományok kevésszámú művelőjét haladéktalanul kiutasították, viszont a bohózati előadások alkalmazottai (nemcsak a valódiak, hanem azok is, kik ez időre annak vallották magukat) megmaradhattak s háromezer táncosnő, megannyi zenekarával és táncmesterével egyetemben, háborítatlanul ott maradhatott a városban.”
(Ammianus Marcellinus 4. század)
Feltehetően alig maradt meg valami abból a hihetetlen mennyiségű ritmusból és dallamból, mely az emberiség történetét végigkísérte, és olyan tarkává, érzelmekben gazdaggá tette. Feltehető az is, hogy többé már sose fogunk tudni belehallgatni azokba a zenékbe, melyek ezekben a letűnt korokban elhangzottak. Arról az időről szól itt a szerző, amikor Aquincumban római légiók tanyáztak, a birodalomnak pedig lassacskán befellegzett. Úgy látszik, nem lehetett megállítani szétzüllését. Tombolt a zene, tomboltak a polgárok – vesztüket érezték.
Zene II.
Salimbene Ádám pármai minorita szerzetes Krónikájából (1229):
„Pisában ifjú leányokból és fiatalemberekből álló társaságot találtam; férfiak és nők kezében egyaránt viella, citera és más hangszerek, melyeken édes dallamokat adtak elő, kifejező mozdulatok kíséretében. . . A dallam pedig, melyet énekeltek, szokatlan és szép volt, szövege, szólamszövése és énekmódja szerint egyaránt, úgy hogy az ember szíve módfelett megvidámult tőle. Amíg csak ott voltunk, folyvást szólt az énekhangok és hangszerek muzsikája.”
Ugyanaz az érezés fog el. Micsoda gazdagság, és mennyire nyomtalanul tűnt el a lejegyzés hiányában. Ma feléljük a jövő generáció energiáját, levegőjét, élhető természetét, és mindent lejegyzünk. Akkoriban feltehetően olyannyira természetes volt, hogy minden utcasarkon mindenki jó stílusban képes zenélni, énekelni, továbbá annyiféle melódia keletkezhetett, hogy nem gondoltak az ínségesebb időkre, amikor is kikopik az emberekből a harmónia, és a muzikalitás megcsappan. Le kellett volna jegyezni a darabokat. Ugyanúgy nem lehetett értéke ezeknek a dallamoknak, mint ma az információknak. Tele van velük a világ.
Zene III.
Ázsia: ÍGY MULATNAK DZSINGISZ KÁN TATÁRJAI (Rubruquis, 13. század):
„A tatárok mindig zeneszó mellett mulatnak. A mi citeránkat vagy hegedűnket sohasem láttam köztük; nekik viszont olyan hangszereik vannak, aminőket nálunk nem ismernek. Mielőtt inni kezdenek, egy szolga hangosan elkiáltja magát: Ha!
Erre nyomban megzendül a zene; nagy ünnepeken mindnyájan tapsolni kezdenek és táncra kerekednek, férfiak a házigazda, nők a háziasszony előtt. Miután a házigazda ivott, a pohármester újból elkiáltja magát: Ha!
Mire a zene elhallgat, a többiek pedig sorban isznak. Ha valakit ivásra akarnak ösztökélni, erősen meghúzzák a fülét, amíg csak száját ki nem tátja; amint ez megtörtént, tapsolnak s vele együtt táncra perdülnek. Ha nagy örömük van, így adnak neki kifejezést: egyik a kezébe veszi a telt kupát; másik kettő pedig közrefogja s hárman hangos énekszóval odamennek ahhoz, akit fel akarnak köszönteni. Ez előtt azután énekelnek, táncolnak, s odanyújtják neki a kupát; amint az illető utána nyúl, visszahúzzák, majd megint odanyújtják s ezt udvariasságból háromszor-négyszer megismételik, hogy társuk felviduljon, és kedve támadjon az erős italra. Végre odaadják a kupát a felköszöntöttnek, s addig dalolnak, táncolnak és topognak előtte, míg csak ki nem itta.”
Nem tudom, ma hogy mulatnak.
Saját lagzinkon ez a nóta járta:
„Sárga a cinege, a lába fekete,
százhúsz éves vén verébnek hátul a feje,
Miki bácsi isziiiiiiiik,
ivott…
és mégse berúgott.”
Na, minket nem kellett két fülünknél fogva a boroskorsóhoz vonszolni.
Mindenesetre a tatárok primitív pengetős hangszerekkel lehettek felszerelve,
meg dobokkal. Gondolom, ismerték a torokból és fejhangból álló kettős dallam
éneklését. Sokáig szemeztem vele, hogy a Magyar népzene tárához hasonlóan a megjelent
Mongol népzene tárát (szintén négy lemezből állt) megvegyem. Ez elmaradt. Sose
tudtam meg, mit műveltek a tatárok jó- és rosszkedvükben.
Zene IV.
„Úgy dobálják egymás mellé a konszonanciákat és disszonanciákat, hogy egyiket nem lehet a másiktól megkülönböztetni; . . . ezek a bárdolatlan, otromba, tudatlan zenészek megvetik a régi zenét, mert szerintük nem olyan finomszövésű s nem oly bonyodalmas, mint az új. De hát mit ér az a híres finomság, ha kimerül a kéttagú ütemfajták beiktatásában? S az új értékek bonyodalmassága valóban haladást jelent-e a régivel szemben? Nem: a régi muzsika tökéletesebb, szabadabb, érthetőbb, tisztesebb, egyszerűbb és világosabb volt az újnál, amellett tudós, férfias és szabályos, sohasem ledér, mint a mai. A modernek azonban megcsonkítják és eléktelenítik a discantust, halmozzák a fölös szólamokat, zabolátlanul diszkantálnak, szétszaggatják a dallamot, ugrálnak, táncolnak és vonítanak, akár az ebek, s vonaglanak akár a megszállottak, a maguk természetellenes harmóniavilágában. A régi tisztes műfajokat megvetik s csak motetust meg cantilenát ismernek. Énekükben a szöveg tökéletesen elvész, a konszonancia hatása csökken, az időmérték összekuszálódik” – morgolódik Lüttichi Jakab mester 1340 körül.
A „bezzeg az én időmben” hangvételű tirádákat, kijelentéseket, mint látható, megdöntöttem. Minden idők tipikus dünnyögése ez. Mindig az idősek adják elő, visszasírva saját korukat, amikor – szerintük – minden tökéletes volt. Legalábbis a későbbi stílusokhoz képest. Mit mondanának ma?
Zene V.
Ronsard (1560) a királynak írja: „Mert ha valaki nem indul meg a hangszer egy-egy lágy akkordja vagy az énekhang édes zengése hallatára, nem visszhangzik reá s nem rendül meg egész valójában önfeledt elragadtatással: ezzel gyarló és silány lélekről tesz tanúságot, s az ilyen embertől őrizkedni kell, mint aki szerencsétlen csillagzat alatt született. Hogyan is értessük meg egymást olyan emberrel, aki természeténél fogva gyűlöli a zenét?”
Létező probléma, hogy az emberek egy része kevéssé vagy egyáltalán nem szereti a zenét. No azért nem reménytelen a helyzet. Kommunikálni lehet az ilyen emberekkel is, persze jobb, ha nem a zenéről akarunk értekezni velük. Más verzióját is hallottam már ennek a kritikának. Költészet nélkül lehet élni, de nem érdemes. Hát? Többnyire a verselgető emberek verik a nyálukat ilyesfajta szövegekkel. A művészetek az élet fűszerei: érzékeinkre ható emberi csinálmányok. Kétségtelenül a kommunikáció szolgálatában állnak. Kétségtelenül elősegítik az emberi kapcsolatok hálójának létrejöttét. Bárdos Lajos azt mondta: A kórustagok között nincs börtöntöltelék. Nagyjából igazat mondott, ha nem is teljesen.
Zene VI.
„Orlando Lasso mondotta nekem, hogy azért vitte oly sokra a zenében, mert mindennap komponált valamit; ha nem tudta, mihez fogjon, legalább egy fantáziát írt. S mikor erre megjegyeztem, hogy hiszen öreg már és nyugodtan pihenhetne, így felelt: »Nem; ha az Úristen megajándékoz egy jó gondolattal s én nem élek vele, ez vagy nagyon bántana, vagy nem lenne méltó immár megszerzett jó hírnevemhez.« Ugyanezt tanácsolhatom a növendéknek, aki eljutott idáig: gyakorolja magát szüntelenül a művészetben, mert csak gyakorlat révén jut nagyobb biztonsághoz s egyben eredetibb gondolatokhoz.
(L. Zacconi: 1622.)
Mit is tehetnék hozzá? Magam azt szoktam mondani, hogy mindenki azért felel,
amije van. Akinek fúrógépe, azért, akinek két villája, azért, akinek teherautója,
azért, akinek sok pénze, azért, és akinek zenei hallása van, azért. Czakó Gábor
meg ugyanazt tartja írói ars poeticájának, legalábbis nyomatékkal hangsúlyozza,
mint amit Orlandus Lassus: Az írás gyakorlati mesterség. Aki erre adja a fejét,
jól teszi, ha mindennap ír valamit, hogy ki ne essen a ritmusból. Ő azt vallja,
hogy naponta olvasni is kell értékes, minőségi magyar szövegeket, jó irodalmat.
Mikszáthot, Tömörkényt, akárkit, aki szépen tudott írni nyelvünkön. Ebben is
van valami, csak epigonná ne legyen az írástudó. Heinrich Böll éppen
ellenkezőleg vélekedett: Kerülte a kortársak műveinek olvasását, hogy el ne
veszítse saját arcát. Szeretett magára maradni műveivel. Nem is lehet senkinek
a stílusával összekeverni az övét.
Zene VII.
ANGLIÁBAN MINDENKI MUZSIKÁL
(Samuel Pepys londoni minisztériumi tisztviselő naplójából, 1660–1688) „Ma fuvolán és violán játszottam egy keveset . . . A színházi muzsika pedig annyira magával ragadott, hogy valósággal betege lettem. Egész este, egész éjszaka csak erre tudtam gondolni, s nem hiszem, hogy lenne ember a világon, akinek a lelkén annyira uralkodnék a zene, mint az enyémen.
Feleségemmel sokáig énekelgettünk . . . Szobalányunknak is jó hallása van; ma egész délután tancolt az én hegedűjátékomra.
Új szolgálóm ügyesen zongorázik, apródom kellemesen dalol. Ma violán játszottunk, aztán a kertben éjfélig énekelt az egész társaság. A Szomszédok kitárták ablakukat. ...
Komornánkkal ma a York-színházban megnéztük a „Vihar”-t, s utána hajón mentünk a Spring-Gardenba; ott sétálgattunk és énekeltünk késő éjszakáig. A vendéglőben ma egy énekest hallottam, aki régebben Sir Davenant operájában szerepelt. Vidéki utamon pedig nemrég egy polgári társaságra bukkantam; melynek tagjai nyilván útközben, véletlenül találkoztak s letelepedve egy fa tövébe nagyszerűen énekeltek négy- és ötszólamú szerzeményeket. Rendkívül tetszett. A hajón egy részegyes matróz akadt, kitűnő hárfajátékos . . . Fodrászommal is meg vagyok elégedve: igen jól hegedül. S ma egy ötvösműves jött fel hozzám, szegény ördög, még kesztyűje sincs, de barátaim énekesegyüttesébe rögtön, remekül beleilleszkedett.
Házam tele van zenével: négy jó hegedűs, azután én és a feleségen, meg a barátnői, a szolgálók s néhány színésznő – látogatónk is –, daloltunk, táncoltunk, végül háromszólamú darabokat énekeltünk. Egyik színésznő valami remek ír dalt adott elő, a mi komornánk egy olasz áriát, két barátnőnk régi angol énekeket. Felejthetetlen este volt; ilyen társaságban szeretnék élni és meghalni, hiszen ez a legfőbb gyönyörűség, mely rám várhat a földön. . .
Az
olasz zene szép, de az angol dalok mégis csak többet érnek: . . Különben is: az
igazi ének egy-, legfeljebb kétszólamú s két énekhang húsz hangszerrel is
felér.”
Eddig az idézet. Háromféle hangszeren fuvolán, violán, hegedűn játszik a köztisztviselő
maga. Duettet énekel feleségével, zongoraszót hallgat, éjfélig dalolgatnak. Gyönyörködik
egy éneklő kvartettben-kvintettben, megdicsér egy részeges matrózt, aki virtuóz
hárfás. Komornája, fodrásza muzikális, és a neki dolgozó ötvös is az. Ismeri az
ír, az olasz és a hazai kórusműveket.
Mint mondjak?
Az Ungvári-féle Beatles-bibliában olvastam egykoron, hogy a zenekar működésének idején az országban kb. 35 000 kórus működött. Csoda-e, ha jók voltak a gombafejűek vokáljai?
Zene VIII.
NÉMET ZENEI ARANYKOR
(Madame de Staël „Delphine”-jéből, 1802)
„A német városlakók és falusiak, katonák és munkások majdnem mind zeneértők; sokszor, ha beléptem egy-egy dohányfüsttől fekete, szegényes házba, tanúja lehettem, hogyan improvizál zongora mellett nemcsak a ház asszonya, de a házigazda is; – úgy, ahogyan az olaszok verset rögtönöznek. Hetivásár idején csaknem mindenütt fúvószenekarok foglalják el a köztérre nyíló városháza erkélyét; így részesül a környék parasztsága is a zene gyönyörűségében. A tanulók vasárnaponként zsoltárokat énekelve járják az utcákat . . . Egy szászországi városkában, Eisenachban, havas, hideg téli napon tanúja voltam, hogyan vonul fel egy feketeöltönyös ifjakból álló hosszú menet a város utcáin, istenes dicséreteket zengedezve. Kívülük senki sem járt az utcákon, mert kemény fagy uralkodott, és az énekhangok, melyek csaknem éppoly harmonikusan csengenek, mint a délszakiak, a szigorú természet közepette valahogy még vonzóbbaknak tűntek . . . Ausztriában – nyájőrző pásztorok elragadó dalokat játszanak egyszerű hangszereiken. Általában a hangszeres zene csaknem éppolyan kultusznak örvend Németországban, mint az énekes muzsika olasz földön.”
A németek se maradnak ki a jókból: tudjuk, hogy Beethoven örömódája bajor népdal dallamára hajaz. de Staël zongorista improvizálókról, fúvószenekarokról ír, zsoltárt daloló ifjakról, ráadásul Eisenachban történik mindez, ahol Bach is élt és alkotott. Ebben a leírásban hangsúlyt kap, hogy a környék parasztsága is részesül a zene gyönyörűségében. Hozzáteszem: az élő zene gyönyörűségében. Mert 150 évvel ezelőtt semmiféle távközlési technika nem tett lehetővé a zene élvezetét. (A tam-tam dob kivétel ez alól. Üzentek is vele messzire.) Nálunk húzta a cigány a talp alá valót, olykor megfordultak vándorzenészek is helyenként. Persze a főúri kastélyok egynémelyikében más volt a helyzet. (Ott olyan kvalitású zenészeket alkalmaztak, mint J. S. Bach, J. Haydn stb.) Mindenképpen érdemes elidőznünk annál a gondolatnál, hogy élőzenéhez nem jutott hozzá sűrűn a legtöbb ember. Nem volt mit bekapcsolni, hogy egy kis konzervzenéhez juthasson a széplelkű polgár. Ám segített magán, ahogy tudott. Szívesen zenélgetett magának, ha tehette, vagy énekelt egymagában esetleg több szólamban. Az aktív zenélés és a puszta befogadás között nagy űr tátong. Így volt ez Németországban is, és az emlegetett osztrák pásztorok körében, akik feltehetően stájer-citerán, rézfúvósokon, és alpesi kürtön egyaránt kiismerték magukat és egy kis jódlizásért se mentek a szomszédba.
Az összes idézet azokból a korokból származik, amikor nem volt gépzene, de élő annál inkább. Bár nem idéztem meg a magyar komponistákat, közismert, hogy a magyar népzene tárában több mint 200 000 dallam és szöveg regisztráltatott. Azért a magyar jobbágyokat, parasztokat, népzenészeket se kellett félteni. Magunkat annál inkább, mert elnémultunk, átadva a zenélés művelését a profiknak. Bábel Balázs érsek életének ifjabb korára emlékezve megemlíti, hogy a legtermészetesebb volt, hogy családi összejövetelek alkalmával „zingöltek”, együtt énekeltek. Később is megkísérelte visszahozni ezt a szokást, de falakba ütközött. Kár érte.
Kár értünk.
Utolsó kommentek