Mickey webnaplója

Kezembe került az IGEN jubileumi száma, mely 20 évre tekint vissza. Többek között BPÁ főszerkesztő korrekt visszaemlékezését is elolvastam. Nagyon kiábrándult az értelmiségből. Nem tudom szó szerint visszaidézni az inkriminált mondatot, de bennem valahogyan keresztbe állt a szöveg. Megakadt a torkomon, és sehogy se tudom lenyelni azóta se.
Persze az értelmiségi, mint olyan eleve kovászos fogalom. Lényegénél fogva az. A fogalmakat emberek hozták létre, és azt jelentik, amiben a létrehozók és használók „közmegegyeznek”. Az értelmező szótártól nem leszek okosabb: Értelmiség: „A társadalomnak szellemi munkával foglalkozó (magasabb végzettségű, műveltebb) része.” Amikor a nyugati típusú társadalom zöme felsőfokú végzettséget szerez, amikor halálig folytatódó tanulásra ítéltetett a polgárság, akkor a magasabb végzettség szerint szinte mindenki értelmiségi. A műveltebb pedig a magánszféra kategóriája. Mert mihez képest műveltebb, pontosabban: kihez képest az és miben? Hogyan lehet ezt megmérni. Egyedül az illető hitelessége a kapaszkodó.  
Néhány hete egy szerzetes pap azt mondta, hogy a papok – minden további nélkül – nem tartoznak az értelmiségi kategóriába. Automatikusan nem. Értem én álláspontját. Ma látványosan az tartozik az értelmiséghez, aki a nyilvánosság előtt megmondja a magáét. Megmondja, mert mikrofont kap, megmondja, mert jó a reklámja, megmondja, mert elég önérzetes ahhoz, hogy azt képzelje: Minden, ami elhagyja ajkát, az „szentség”. Még szigorúbb kategóriával is találkoztam. Az értelmiség: néhány klikk. Nálunk ma legáltalánosabb értelemben kb. pártokhoz kötődő értelmiségieket tartanak számon. A brancsba éppúgy nehéz bekerülni, mint pl. gyerekeknek a nem korosztályukhoz tartozó kiscsoportba.      
B. Petőfi kb. az árulásukat fogalmazza meg, helyt nem állásukat. Nekem erről Rónay László egyik írása ugrik be, melyben arról borong, hogy házszomszédjuk kárált az ellen, hogy ez a mihaszna Rónay György kitüntetést kapott, aki egész életében semmit sem csinált. RL keserűen konstatálja e szavakat. A látszat csakugyan az: Az író, költő háziköntösben üldögél a kertben, árkus papír előtte. Hol firkál rá, hol nem. És ezért kitüntetik! Horribile dictu!
A magyar társadalom a reformkor óta az íróktól, költőktől, tanultabbaktól valamiféle nemzetvezető, mindig irányt adó célkitűzést vár el, A társadalom tehát infantilis. Azt várja, hogy megmondják helyettük, mit kell tenniük. Az értelmiségiek hiúságának persze tetszik ez a megmondós lét, ez a piedesztál, amelyre állítják őket.
Valakinek szerintem azt kellene végre kinyilvánítania az értelmiségből, hogy mindenkinek megvan a saját feladata, mely tehetségeiből és lelkiismeretéből, erkölcsi késztetéséből, kreativitásából következik. Senkinek nem szabad várnia senkire, sokkal öntevékenyebbnek kellene lennie az egész társadalomnak, mint ahogy ma tapasztaljuk.
Az értelmiség ugyanis nem képes csodát tenni: Létével nem pótolja az ügyészséget, a bíróságot, a közbiztonságot. Nem is ez a feladata, hanem az, hogy értelmessége teljes fényével és alázatával tegye meg a rá bízott részfeladatokat. De ez nemcsak az ő feladata, hanem minden állampolgáré.
B. Petőfi Ágival egyetértek talán abban, hogy az értelmiség nem teljesített nívósan. És a többiek? Az összes egyéb foglalkozású mind maximálisan húz, csak az értelmiségi nem? Szerintem ez nem áll.
Mindenki minden tettéért felel. Az értelmiségi és a nem értelmiségi. Minden kimondott szaváért, melyet fölöslegesen mondott, és minden elmulasztott szaváért, melyet ki kellett volna mondania. Ugyanígy minden tettéért, melyet megtett, vagy éppen nem tett meg.