Helyzetünk állapotszerűen hasonlít az orwelli Állatfarm-ban leírt helyzethez. Ellehetetlenítés, cinizmus lengi
körül a hétköznapokat. Mégis működik még az átlagpolgár megfelelni akarásának a
reflexe. Bár látványosan kopik és erőtlenedik. Muszáj idéznem az Állatfarm kilencedik fejezetéből.
Olyanok vagyunk többségben, mint Bandi, a ló. Húzunk és húzunk, és nem akarjuk
látni, hogy mi történik a nagypolitikában. Idézem:
„Bandi patája nagyon lassan gyógyult. Mihelyt a győzelmi ünnepségek
befejeződtek, az állatok mindjárt másnap nekiláttak a szélmalom újjáépítésének.
Bandi egy napig sem volt hajlandó kimaradni a munkából, és becsületbeli
kérdésnek tekintette, hogy ne lássák, fájdalmai vannak. Esténként titokban
bevallotta Rózsinak, hogy a beteg patája erősen kínozza. Rózsi előzőleg
megrágott gyógyfüvekkel borogatta a patát, és Benjáminnal együtt kérlelte
Bandit, hogy ne dolgozzék olyan keményen. Egy ló tüdeje sem tart örökké,
figyelmeztette. De Bandi nem hallgatott rájuk. Neki, mondotta, már csak
egyetlen vágya maradt, szeretné a szélmalmot működni látni, mielőtt eléri a
nyugdíjkorhatárt…
Kezdetben, amikor az Állatfarm törvényeit megfogalmazták, a nyugdíjkorhatárt a
lovak és disznók számára tizenkét, a tehenek számára tizennégy, a kutyák
számára kilenc-, a birkák számára hat-, a tyúkok és libák számára ötéves korban
határozták meg. Tekintélyes öregségi nyugdíjakat is megállapítottak. Egyelőre
még egyetlen állat sem vonult ténylegesen nyugdíjba, újabban mégis egyre többet
beszéltek a témáról. Most, amikor a gyümölcsös mögötti kis bekerített rétet
igénybe vették az árpának, az a hír járta, hogy a nagy legelő egyik sarkát
fogják elkeríteni a nyugdíjas állatok legelőjéül. Azt beszélték, hogy a lovak
nyugdíja napi két kiló gabona lesz, télen pedig nyolc kiló széna meg egy répa;
a hivatalos ünnepnapokon esetleg egy almával. Bandinak jövő nyár végén volt
esedékes tizenkettedik születésnapja.
Eközben nehéz volt az élet. A tél ugyanolyan hideg volt, mint az előző évben,
az élelem még kevesebb. Megint csökkentették az összes fejadagot; a disznókét
meg a kutyákét kivéve. Süvi megmagyarázta, hogy az egyenlőség túlságosan merev
alkalmazása az élelmiszer-adagolásban ellentétben állna az Állatizmus elveivel.
Egyébként nem okozott számára semmiféle nehézséget, hogy bebizonyítsa a többi
állatnak, valójában nem lett kevesebb az élelmük, bármi legyen is a
látszat. Időnként ugyan kétségtelenül szükségessé válik a fejadagok kiigazítása
(Süvi mindig csak "kiigazításról" beszélt; sohasem
"csökkentésről"), de a jonesi időkkel összehasonlítva óriási a
javulás. Éles hangon, sebesen felolvasta nekik a számokat, és részletesen
bebizonyította, hogy több zabjuk, több szénájuk, több répájuk van, mint Jones
idejében volt, rövidebb a munkaidejük, az ivóvizük jó minőségű, hosszabb
életűek lettek, és a kicsinyeik nagyobb százaléka marad életben, istállójukban
több a szalma, és kevesebbet szenvednek a bolháktól. Az állatok minden szavát
elhitték. Az igazat megvallva, Jones és mindaz, amit Jones jelentett, már
majdnem teljesen elfakult az emlékezetükben. Tudták, hogy a mostani életük
kemény és sivár, gyakran éhesek és gyakran fáznak, és amikor nem alszanak,
akkor rendszerint dolgoznak. De nem kétséges, hogy a régi időkben még rosszabb
volt. Szívesen hittek ebben. Különben is, akkor rabszolgák voltak, most pedig. …
A decemberben csökkentett fejadagokat februárban ismét csökkentették, és
olajtakarékosságból az istállóban nem gyújtottak lámpást. De a disznók
láthatólag kényelmesen éltek, és ha valamit változtak, legfeljebb gyarapodott a
súlyuk. Február végén egyik délután olyan meleg, dús, étvágygerjesztő illat
szállt végig az udvaron a kis sörfőzőház felől, amilyet az állatok még sohasem
éreztek. Ez a kis sörház a konyha mögött állt, és Jones idejében nem
használták. Valaki azt mondta; hogy ez a szag fövő árpa szaga. Az állatok
éhesen beleszimatoltak a levegőbe, és találgatni kezdték, vajon az ő
vacsorájukhoz készül-e meleg kása. De szó sem volt kásáról, a következő
vasárnap pedig kihirdették; hogy az árpát ezentúl fenntartják a disznóknak. A
gyümölcsös mögötti kis rétet már be is vetették árpával. Aztán nemsokára
kiszivárgott a hír, hogy minden disznó napi egy korsó sört kap, maga Napóleon
pedig két litert, amit mindig a finom porcelán étkészlet levesestáljában
szolgálnak fel neki…
Bandi, miután meggyógyult a patája, keményebben dolgozott, mint valaha. Ebben
az évben egyébként az állatok mind úgy dolgoztak, mint a rabszolgák. A
szükséges szokásos gazdasági munkáktól és a szélmalom újjáépítésétől
eltekintve, ott volt a süldők tanterme is, melyhez márciusban fogtak hozzá. A
sovány koszton végigdolgozott hosszú órákat néha nehéz volt elviselni, Bandi
azonban soha nem csüggedt. Semmit sem mondott vagy tett, ami elárulta volna,
hogy az ereje már nem a régi. Csak külsőleg változott meg egy kissé: a szőre
már nem fénylett úgy, mint azelőtt, és mintha hatalmas fara is megfonnyadt
volna. A többiek azt mondogatták: - Bandi majd összeszedi magát, ha kihajt a
tavaszi fű -, de eljött a tavasz, és Bandi semmit sem hízott. Néha, amikor a
bánya tetejéhez vezető lejtőn nekifeszítette izmait egy-egy súlyos kőnek,
mintha már semmi más nem tartotta volna talpon, csak az akaratereje. Ilyenkor
ajkai mintha ezt a mondatot formálták volna: "Majd még keményebben
dolgozom!"; de hang nem jött ki rajtuk. Rózsi és Benjámin megint figyelmeztették,
hogy vigyázzon az egészségére, de Bandi ügyet sem vetett rájuk. Közeledett a
tizenkettedik születésnapja, és nem törődött semmivel, csak azzal, hogy jó nagy
rakás kő gyűljön össze, mire nyugdíjba vonul.”
Nagyon láttató ez a tündérmesének álcázott kisregény. Olvassátok el a neten,
vagy könyvben.
Tanulságos. Vélt értelmiségiként sokat töröm a fejem azon, miféle értelmes
cselekedeteket lehet tenni. Elsősorban erkölcsösöket. Másodsorban minden
szemétség ellenére az ártatlanság vélelmét alkalmazni előítéletek nélkül.
Harmadsorban módszeresen megkövetelni a közélet megtisztítását erre alkalmas
módszerrel, mert addig, ameddig a közéletben az „abesszin makaó”
hazárdtörvényei dominálnak, még a kezdeményezéseknek sincs értelmük. Jó
kezdeményezések nélkül pedig nincs lehetőség semmiféle pozitív elmozdulásra
tespedő, „idé”-tlen jelenünkről.
2009.07.20. 10:41 emmausz
A jelen idétlensége
Szólj hozzá!
A bejegyzés trackback címe:
https://emmausz.blog.hu/api/trackback/id/tr615168526
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek