Így adódott ma, hogy a közgyónás tízezredszer hallott-mondott szövegéből megragadott két kitétel.
Így indul a confiteor: Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem ... majd később egy másik részlete: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
A fél életem azzal telt, hogy a kövérségről-soványságról a fogyásról, annak értelmes és értelmetlen, kilátástalansággal, illetve jó kilátással kecsegtető variánsain gondolkoztam. Minden embernek vannak gyengéi.
Unokáim egy részének az, hogy nem szeretnek enni – szinte semmit,
nekem az, hogy szeretek enni – szinte mindent.
És itt válik aktuálissá a confiteor számomra.
Egyik alapvető vétkem, nagy étkem. Hogy eddig ez a nyelvi hasonlóság eddig miért nem jutott eszembe, fogalmam sincs. Nekem nem jutott eszembe, aki gimnazista koromban naponta mentem el a sarki zöldséges előtt, aki egyik bökversében így kínálta portékáját:
Vétkezik, aki ebből nem étkezik!
És most az elejére: Mit is gyónok leginkább?
hogy sokszor és sokat étkeztem!!!
Bánom hát: Én étkem, én étkem, én igen nagy étkem!
Mit tegyek? Egyek, ne egyek?
Mit tegyek? Mit egyek?
Olyan érdekes ez. Vejem ugyanaz a típus mint én. Szereti „befejezni” a kajákat. Amit más már nem fal föl, ő megteszi – megeszi.
Én ugyanígy vagyok vele.
Csakhogy ő „mint a kóró, elszárad”, én meg „mint a háj majd elolvadok”.
Utolsó kommentek