Vejeink, lányaink, unokáink rég hazamentek az együttes
nyaralásból. Ami itt maradt a nyárból,
a kitartó csaknem 30 fokos meleg, szinte már hőség,
a képernyőn megjelenő idei fotók a gyerekekről, felnőttekről, és
két liter tej a Balaton-parti Tescóból. A héten az is elfogy, miként
a hazahozott Nesquik kakaópor.
Pavlovi reflexek:
Ha szabadságon vagyok, de sokszor elég a hétvégén itthon
töltött idő is ahhoz, hogy a Sodrás utcai helyett házunk kapukulcsával próbáljam
kinyitni a szerkesztőség bejárati kapuját. Fordítva is igaz. Hét végén
kiváltképp szombaton nemegyszer a Sodrás utcai kulccsal próbálkozom idehaza.
Hasonló a helyzet misén is. A jezsuiták nyugati módra többnyire állnak mise
alatt, így felállnak a felajánlást követő ima után. Csak áldozás után ülünk le,
de a záró imádság alkalmával felpattanunk. A helyi eklézsiában az a szokás,
hogy csak úrfelmutatás előtt térdelünk le vagy állunk fel. Viszont a záró ima
alatt még ülünk. Így aztán a hétvégi helyi szertartások során elfog egyfajta
belső nyugtalanság, szeretnék felpattanni a szokásos szavak elhangzásakor
(Emeljük fel szívünket… illetve Könyörögjünk!). De itthon nem kell. Mire
visszatérek hétfőn, meg kell gondolnom: Ülve fogadom a fenti szövegeket, vagy
felálljak.
Közben Tücsi telefonál: tudom-e a nevét a szögletes egyetemi sapkának, és a
papok kis sityakjának. Gondolom,
unatkoznak. A ruha még csak talár, de hogy a bohócsapka bojttal mifene névre
hallgat, nem tudom. A papok sityakja a pileolus. Később kikeresem a google-on.
Nem fogjátok kitalálni, mi a neve a vinklisapkának, amit kockafejűek viselnek:
talársapka.
Van még kérdés?
Nincs?
Akkor így szeptember 12-én továbbra is: Éljenek a Máriák!
Utolsó kommentek