Mickey webnaplója

Lencse
A magyar nyelv napján kicsit kibontom a szót.
Szeretem a lencsét.
Kiváltképp a vörös lencsét.
Más közöm is van a lencséhez.  Vagy hatvan éve szemüveges vagyok. Ismerem hát jól a szót: szemüveglencse.
Ezzel korrigálom a szemlencsém hibáit.
A pici barna anyajegy az arcon szintén lencse.
Ami meglep, nem találtam a szóvégmutató szótárban a lencse szót egyáltalán.
Az értelmező szótár viszont ismeri még a geológusok által használt kőzetlencse szót.
Viszont nem ismeri azt a fajta lencsét, amelyet a meteorológusok igen. Most is lencse alatt élünk. Felettünk a szürke, kitartóan makacs, ólomszínű ég, amely kedélyállapotunkra nyomasztólag hat. És amely nem akar elvonulni magától. Türelmesen kivárja, hogy egy erős front szele elpucolja. Ez a lencse a tél során szokott megjelenni, és eltünteti még azt a kevéske napot is, ami a rövidülő nappalok során adatnának.
Hát éljen a magyar nyelv, amely éppen 180 éve hivatalos nyelvünk.
***
Egy gondolatot még idebiggyesztek.
Nézem az énekeskönyvben a Himnusz szövegét. Így kezdődik:
Isten, áld meg a magyart!
Na, nem! Az áld szó felszólító módban helyesen: áldd meg.
Akkor meg honnan ez a baki?
Más alkalommal szembejön velem a Himnusz hiteles kézirata. Kölcsey írta így: Isten, áld meg a magyart!
Ejha?
Aztán finomodik a dolog. A Himnusz keletkezése megelőzte az első magyar nyelvtan könyvét.
Tehát nem vét az, aki a kort és a költői szabadságot is figyelembe véve idézi a szöveget.
A szövegszerkesztőket pedig zavarba ejtheti, hogy mit kövessenek, az eredeti írásmódot, vagy a mai helyesírás követelményeinek megfelelőt.