Hogy is van ez?
Próbálom szélsőséges példákkal érzékeltetni.
Egyként kedves neki
a király és a portás
a pénzmágnás és a koldus
a verőlegény és áldozata
a pénzverő és a pénzmosó
a vénember és a csecsemő
a Nobel-díjas és a hajléktalan
a hazaáruló és a hazafi
a kereső és a guberáló
a szerző és a költő
a nyomorék és az izompacsirta. ...
a sexrabszolga és a strici
az egészséges és a halálos beteg
az őszinte kereső és a hívő.
Ám a fenti súlyos kijelentésnek és az azt követő felsorolásnak következményei vannak.
Az első és legfontosabb következménye az, hogy nekünk is ilyenképpen kell(ene) egymásra tekintenünk. Legyünk őszinték: Hol tartunk ettől?
A második következmény emennek szerves folytatása. Aki nem veszi komolyan, nem megy be az Isten országába. Bármibe lefogadom, hogy nem. Sokhelyütt beszél erről a Mester. Pl. amikor azt mondja, az utcanők megelőznek benneteket az Isten országában. Másutt pedig tetteivel igazolja elfogulatlanságát. Vámosokkal és bűnösökkel étkezik, megissza a bort, másfelől még meg is fenyegeti a nagyképűeket, az írástudókat, farizeusokat, képmutatókat. Megint másutt arra figyelmeztet, hogy a templomban hátul meghúzódva imádkozó bűnös megigazulva ment haza, az első sorban, önmaga tisztaságában tetszelgő farizeus pedig nem.
Harmadik megállapításom: Méltóságunkat csak egymástól kaphatjuk. Ami ezen kívül van, annak le kell kopnia, le kell égnie rólunk. Szent Péter az önmagától elvakult embert csak megigazulása után engedheti a jobblétbe. Ha jobban tetszik, azt is mondhatom: Isten színről színre látása szembesít hitványságunkkal, mely – mint a salak – hullani kezd rólunk ebben a találkozásban, ebben a szembesülésben. S ha még maradna rajtunk egy kis reve, néhány baráti hátbavágás után az is szertefoszlik rólunk. Nem tudunk különben egymás fényében megfürödni, és akkor meg mit keresnénk azok között, akik ezt teszik.
Utolsó kommentek