Most az egyébről írok, már csak az egyensúly okán is. Volt egyszer egy másik király. Arról szól a fáma, hogy a másik király egy jó ügynek a holtpontról történő elmozdítása céljából megkereste az egyik királyt, hogy járuljon hozzá a jó ügyhöz bizonyos anyagi javak átengedésével. A kérést megkapta a király, átadta a hoppmesternek, aki megkérte az udvari bohócot: Intézkedjen. A bohóc elkészítette a javakat: belerakta őket egy nagy ládába. Jó nehéz lett.
A szomszéd uralkodó leszólt kancellárjának, hogy érdeklődjön, mi lett kérésének a sorsa. A kancellár áttelefonált a bohócnak, aki közölte: kedves kancellár, a csomag már a kincstárban van. A kincstárban áll két kép, a két kép között egy kő, a kövön egy doboz, a dobozban vannak a kért kincsek. Hozzátette még, hogy a kincstár kocsival jól megközelíthető, kb. 1 méterre meg lehet állni attól a helytől, ahol az összekészített anyag van. A kancellár vette az adást.
Valami történt.
A kancellár értesítette a szomszéd királyt, ahogy kell. Egyszer csak megjelent a szomszédvár ura, a másik király. Érdeklődött a bohóctól: Mutatná meg, hol van az összekészített adomány. Hintajával nem hajtott be a kastélyba. Minek? Valahol megállt odakint. A bohóc odavezette a kincshez. A király megszemlélte az adományt. Megjegyezte: „Ilyen sok, és milyen nehéz.” Természeten egy ujjal sem nyúlt hozzá. Hogy is tehette volna, szép ruha volt rajta. És különben is. A bohóc felkapta hát a vállára – mindent a vállán szokott vinni –, elcipelte a kastélyon kívülre, belerakta hintó hátuljába, és alig tudta kinyögni a köszönömre, hogy nincs mit. Ahhoz ugyanis elegendő levegővel kellett volna rendelkeznie, és ez nem így volt.
Ugye milyen megszokott ez a feudális történet ma is?
Utolsó kommentek