Mickey webnaplója

Tücsi küldött egy jó kis tesztlapot. Sikerült megnyitnom. Aztán az megvallatott, mint egy biztosítási ügynök: Hány éves vagyok (mi közte hozzá), szoktam-e nadrágtartót viselni, hányas méretű a nyakkendőm, stb. Arra ment ki a játék, ha konzerveken élek, és nem tudom a földet megérinteni nyújtott térddel, és utálom pillangóúszást, számíthatok rá, hogy hamarosan végem lesz.
A viccet félretéve azt válaszoltam, amit akartam. Én meg pont olyanokat ikszeltem, amik idő előtti tönkremenésemet vetítették előre. A tesztsorozat vége szerint tesztem, illetve testem állapota hét-nyolc évvel öregebb nálam (vagy a lelkemnél?). Nem igaz, mert nem 1938-ban születtem. Ha elég szemfüles vagyok, akkor olyanokat ikszeltem volna be, hogy naponta hullahopp karikával közlekedem a szobában egy óra hosszat, meg tudom csinálni az angolspárgát. Sőt ki is tudom bogozni. Az unokákat egyszerűen tréfából átugrom stb. Akkor bezzeg a fekete doboz addig osztott-szorzott volna, amíg ki nem dobja, hogy letagadhatok negyven évet, és hogy én vagyok a saját utódom.
Így viszont...
Merő ideg lettem. Ha így megy tovább, jövőre leszek száz éves, és tapasztalatból tudom, hogy száz évesen már nem szoktam kívánni élni. Akkor meg mi a fenének nem hazudtam egyfolytában?
A gépnek oly mindegy, engem meg tíz percig feldobott volna annak a tudata, hogy milyen fiatal(os) vagyok.
Miért nem kérdezte meg, hogy őszül-e a hajam, hogy eszembe jutnak-e még a nevek, idegesít-e, ha mások hogyhíjjáknak mondják a minekishíjjákot.
Miért nem azt kérdezte, tudom-e, hogy most hol vagyok, hogy hívnak, és meg tudom-e becsukott szemmel fogni bal kezem mutatóujjával a jobb fülemet?
Mit mondjak: Nagyon dühös lettem a tesztlapra.
Most már csak azért is sokáig fogok élni.
Konzerveket fogok kajálni, és marékszám szedek hozzá pirulákat.
Cavintont is.
P.S.: Nem tűrhetem lelkem tunyaságát, testem sietségét. Egyáltalán. Hova ez a sietség? Utol akarom érni előreszaladt testemet:
Lelkem