Mickey webnaplója

Korábbi posztjaimból kiderül, hogy apánk ezen a napon halt meg.
Ne kérdezd, miért élt csak ennyit, mert nem tudom. Totózni persze lehet: génörökség; ennyit gondolt a Teremtő; az ő habitusával, azokban az idegőrlő időkben nem élhetett hosszabban; az akkori gyógyszerek (Niton, Rausedyl és társai) nem tudtak annyit se, mint a maiak; hét gyereket és saját feleségét próbálta meg egy keresetből eltartani stb. (Anyánk rengeteget dolgozott, ha szabad ilyet mondani, többet is apánknál, de nem fizettek érte. Életében egyszer a tanács megajándékozta egy műmárvány asztali lámpával, textil ernyője volt. Ez volt az összes elismerés hivatalos helyről, amelyben részesült.)
Ma megint megemlékezem apánkról (másoknak Tóni bácsi, megint másoknak Gyorgyovich kartárs, Gyorgyovich elvtárs, újra másoknak Sincero, harmadikoknak zelátor és/vagy doktor úr, saját apjának Funca), aki pontosan 49 éve halt meg.
Ez azért nagyon sajátos, mert 49 éves korában ért véget földi pályafutása. Magyarán: annyit élt, mint amennyi idő halála óta eltelt. Ez meg azért furcsa, mert Kata eddig 2 évvel, Ági 4 évvel, QQ 7 évvel, Csia 10 évvel, Ildi 12 évvel, magam 14 évvel Gab 16 évvel többet élt a mai napig mint apánk. Toncsinak született hét gyermeke, épp az előbb írtam mindről, és – halála után – született 16 unokája, utóbbiaktól eddig hat dédunokája.
Ha mindnyájunknak hét gyermeke született volna, mint apánknak-anyánknak, 49 unokája lett volna. (Már megint kísért a 49). Ennyi év elteltével sem tudok másra gondolni, mint hogy távozásakor azonnal leolvadt róla minden, ami gátolta volna örök boldogságát, Isten színről színre látását.
Hiszem, hogy így történt.
Ma kontrollra vittem Tücsit. Az orvosa meg volt elégedve állapotával. Így hát ő is. A váróteremben összefutottunk Marcelle-lel, francia szobatársával, aki szintén kontrollra jött. Randevút nem lehet jobban időzíteni. Magukra is hagytam őket, hogy legyen idejük kibeszélni, kivel mi történt a műtét óta. Kimentem fényképezni a Rehab. Int. parkjába. Maga a rehab. Int. is rehab.-ra szorulna, legalábbis az öreg épület. Nos mindjárt felsültem a masinával, mert a kocsi csomagtartójában a mínuszok miatt nem volt hajlandó dolgozni. Kiszedtem az akkukat, és zsebre gyűrt markomban szorongattam őket vagy jó tíz percig. A megmelengetett elemek magukhoz tértek, mint gyíkok a napon, és elkezdtek dolgozni. Még vakuzni is tudtam. Az első fotónak azt a címet adtam, hogy tükör által homályosan. A domború tükör, mely az útkanyarban a szemből jövő forgalmat hivatott leleplezni, meglehetősen „megvakult”. Ezen a vaku sem segített. Látható, amint a kalapom előtt villan a masina. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert nem az én lángeszem fénye az, hanem az automata vakué. Egyébként nem nagy szám a fotó, meglehetősen előnytelen, ahogy kerekre nyílt szemmel bámulok a tükörbe, hogy mit hogyan csináljak.
Öt témát kaptam el, mind feltéve a fotóim közé.
Tücsi hamarosan sorra került, közben felvett két rendelést bibliára.
Majd kocsiba vágtuk magunkat, és befuvaroztam őt munkahelyére, ahol előkarácsonyt ülnek. Én meg itt ülök a PC előtt, és zárom posztomat. Üdv nektek! Lectori salutem!