Az ügynökök és hitvallók szembeállítása számtalan torz vélekedésre vezethet. Az ördög meg röhög a markába. Itt van pl. Horváth Richárd OCist. Ha jól emlékszem, kiközösíttetett. Méltán, ő volt a békepap mozgalom meghatározó figurája. Egyszer egy világutazók sorozatban megjelent könyvet vettem a Ferenciek terén, melynek címoldalán szerepelt a Horváth Richárd név. Úgy véltem, a könyv volt tulajdonosa azonos a békepappal. Sorsa széles körben a megvetés volt. Arról nem szól a fáma, hogy mennyire dolgozták meg, hogy beadja a derekát.
Magam is sötét alaknak gondoltam. Most a kezembe került egy tiszta életű rendtársának a róla szóló hiteles megemlékezése. Nem tudom megállni, hogy ide ne másoljam a vonatkozó részt, mert akár ellenségszeretetünk példájaképpen is olvashatjuk az itt következőket:
Rögtön év elején, mi újonnan érkezettek, tisztelegtünk elöljáróink szobáiban. Richárd volt a szenior, valamennyiünk nevében azzal köszöntötte prefektusunkat, hogy itt „drill és dresszura helyett szellemi fölényt találtunk(?), vágyódtunk ide, s most örömmel tapasztaljuk, hogy vágyunk a legteljesebb mértékben beteljesedett… Az Istenhez vezető úton más és más eszközt használnak az emberek, nekünk papoknak egy eszközünk van, s ez a munka.” Brunó finoman helyesbítette: a Regulában a labor mellett ott van az ora is; mi nemcsak papok, hanem szerzetesek is vagyunk.
Horváth Richárdról van szó, a későbbi „békefejedelemről”. A Jászságból került hozzánk: keleti magyar volt sok igazságérzettel s ugyanannyi gyűlölettel. Vörös haja és durva vonásai miatt talán szereplési vággyal is kompenzálta magát. Fölszentelése előtt közölte Apát urunkkal, hogy nem óhajt a reform szerint élni. Különös, hogy ennek ellenére sem ő, sem az elöljárók nem vonták le a konzekvenciát. Budai gimnáziumunkba került tanárnak, de a diákok nem érdekelték. Egész héten bezárkózott, s a vasárnapi prédikációra készült, melyeket a Testnevelési Főiskola hallgatóinak mondott. Stílusgyakorlatok voltak ezek humanista szemlélettel, az Evangéliumhoz nem volt sok közük. Később egyszer Latinovics Zoltánnal beszélgettem róla, neki osztályfőnöke volt, s a maga indulatos modorán megvetéssel emlékezett rá. A fordulat után hamarosan hagyta magát rábeszélni a szereplésre. Amikor első, megdöbbentő újságcikke megjelent, Apát urunk éppen Baján végezte évi látogatását. Távirattal magához kérette. Eléje tárta az újságot: „Richárd, mondja, ez mi? - kérdezte. „Apát úr, én is az újságban olvastam először” - hangzott a válasz. Tehát tudta nélkül neve alatt jelentették meg. Ezután már sodródott tovább: Az Országos Papi Békemozgalom vezetője, az Elnöki Tanács tagja, országgyűlési képviselő lett. Egy biztos: senkinek sem ártott, akinek tudott, segített. Az élet őt is kigúnyolta: mindig utálta az Egyház barokk intézményeit és cafrangjait, aztán mégis el kellett viselnie: esztergomi kanonokot csináltak belőle installációval, harangcsendítéssel, piros dekorációval. Sokszor megalázták, benyitottak gyóntatószékébe s mikor észrevették, hogy ő ül benne, méltatlankodva visszaléptek, miséjéről tüntetően kivonultak. Egy országos békegyűlésen valamelyik volt tanítványa felesége mellé került. Az asszony megkérdezte: „Mondja tanár úr, van magának még hite?” Richárd méltatlankodva mutatott papi ruhájára: „Ha nem volna hitem, nem viselném magamon ezt.” Mire a nő: „Tanár úr, voltak, akik magyarul sem tudtak, mégis díszmagyart öltöttek.” - Közte és köztem a kapcsolat mindig barátságos volt, igaz, hogy szinte sohasem találkoztunk. Zircen, az apátválasztás viharos légkörében, Nootz, római vizitátorra célozva mondta nekem: „Piókám, sajnálom, hogy ilyen hülye barátod van.” Később, csatkai plébános koromban kocsival utazott le hozzám, de nem talált otthon. Miről akart velem beszélni, sohasem derült ki. Amikor letartóztattak, sógorom, tudtom nélkül fölkereste és segítségét kérte. Sajnálattal közölte: „Ha előbb tudok róla, letartóztatását meg tudtam volna akadályozni, most már az igazságügyi fogaskerekek működését nem lehet befolyásolni.” Mégis meg vagyok győződve, hogy közbenjárt ügyemben. Második peremben a Legfelsőbb Ügyészség nagyon kevesellte ítéletemet, súlyosbítást akart, ez azonban ismeretlen okokból elmaradt. Sógoromnak még megjegyezte: „Azért szeretem Piuszt, mert nem másokat akart megreformálni, hanem saját magát.” Élete utolsó éveiben Budapesten a Ferenciek temploma előtt találkoztam vele. Kesernyésen panaszkodott: „Beteg vagyok, legalább a képviselőségtől szabadulhatnék meg, de azt sem engedik. Ott kell ülnöm a fogadóórákon s hallgatni az emberek panaszát nyugdíjügyben és lakásügyben, ezeken pedig én sem segíthetek.” Egyszer még találkoztunk az utcán, esős, nyirkos idő volt. Úgy ment el mellettem, hogy szinte köszöntésemet sem fogadta el. Utolsó éveiben – mondják – teljesen elmagányosodott, szidta a rendszert is, a püspököket is, mindenkit elmart magától. Őszinte részvéttel gondolok emberi sorsára.
Hadd tegyem hozzá, a rá emlékező nem kanonizált szent, hanem egy szerzetes, aki a rosszat rossznak, a jót jónak nevezi. Elszégyelltem magamat. Ha ő ilyennek látja a megviselt társát, milyen alapon alkotok pejoratív képet róla? Az is eszembe jutott, hogy a szívek vizsgálója, aki maga a Szeretet, mennyivel irgalmasabban tekintett rá, amikor személyesen találkoztak odaát. RIP a megemlékezőnek és annak is, akit bemutatott.
Utolsó kommentek