Mickey webnaplója

Már sokszor elcsodálkoztam azon, hogy általam rendes embereknek ismert alakok mennyire nem bírják ki egymást – olykor kölcsönösen nem.
Nehéz kitapogatni, hogy mi áll ezeknek az enormitásoknak, irracionalitásoknak, kölcsönös ellenszenveknek a hátterében: öröklöttség, a követett példaképek idegensége, másképpen: a tanult viselkedésformák összeegyeztetésének a képtelensége, uralkodni vágyás, az empátia teljes hiánya, a meghallgatni nem tudás, irigység, s ki tudja, még hányféle akadálya van az egymáshoz való közeledésnek, pl. a massmedia, mely igyekszik mindenkit maga felé fordítani minden biológiai valakivel szemben.
Ahogy „egyirányú utcánkon” térben és időben előrefelé haladgatok, egyre inkább rájövök, mennyire fontos a lényeges dolgokkal, kapcsolatokkal foglalkozni, mert nem marad belőlünk meg más az örök jelen számára, mint az élet!? Márpedig az élet természeténél fogva viszonyok sokasága. A viszonyok pedig attól életteliek, hogy az előbb felsorolt negatív cselekvési és életmód-formákkal szöges ellentétben állanak.
Ha érted, miről beszélek, rájössz, hogy az igaz szeretetről. Arról, ami belőlünk örökre megmarad.
Azért foglalkoztat olyan sokat ez, mert folyamatosan beleütközöm az emberi hibákba, csököttségekbe. Na ezek nem szerepelhetnek örök jelenünkben (mely egyelőre jövőnek látszik). Szegény Tom Sawyer semmiképpen se vágyakozott az üdvösségre, mert rettenetesen fázott annak a gondolatától is, hogy örökkön-örökké hárfával a kezében kell sétálgatnia föl-alá. (Mindenki fázna tőle.)
De hát nem ez lesz odaát, hanem egymás szépségének, egyedi kiválóságának a felismerése és ezekből való folyamatos gazdagodás.
Megsokszorozódunk, mert mindenki mindenkit ismerni fog, jobban, mint az összehajtott tükörszárnyak közé szorult fizimiskánk, mely a tükröződések folytán jelentős mértékben megsokszorozódik.
Ott tényleg örülni fogunk egymásnak. De mivel itt nincs elég időnk megbékélni mindenkivel, és nincs időnk elfogadni más másféle szépségét, a szembesülésben kell lepusztulnia rólunk minden görcsös ragaszkodásunknak, minden szálnak, mely ideköt bennünket az árnyékvilágba.
Elég fontos volna a nagy találkozásra tisztességesen felkészülni, hogy minél zökkenőmentesebb legyen landolásunk egykor.
Az egész azért foglalkoztat, mert csakugyan sok olyan embert ismerek, aki üdvösségre vágyik, de életviteléből, irányultságából, modorából, kapcsolataiból nem tudom leolvasni ezt az eltökéltséget.
Persze nem is megy ez nekünk egyedül: az irgalmas Isten kell még hozzá.