Mickey webnaplója

Ma befejeztem blődli-gyűjteményemet, a köz(röh)elyes asszociatív eszmefuttatásaimat. Majd Micát megkérem, hogy tegye ki a blogomba linkként. S ha már úgyis dolgozik rajta, tegye ki ugyancsak a Füveskönyvemet és a Kolhozkonyhát. Esetleg a szóvégmutató szótárt.
Ez nagy lépés nekem, mert lezárult egy magam vállalta kötelezettség. Lett, amilyen lett, kiadják, vagy nem adják, nem az én dolgom. A szóvégmutató szótárt persze nem hozhatja forgalomba senki engedély nélkül.  
Főztem egy finom kis kínai tyúkpótló-levest. A beleütött tojás reményem szerint igazi volt. (Ma már azt is utánozzák Kínában. Nem kínai fatojást készítenek, hanem kínai műtojást. Műhéjjal, műsárgájával és műfehérjéjével. Vajon műlyen íze van?)
Pószle abéda ja körülnéztem szűkebb hazámban. Nevezzük fotós sétának. Ha az elején akarom kezdeni, az ötvenes évek első felére kell visszamennem emlékeimben. Nem itt laktunk, de ide kirándultunk jó ötven éve. Egyik húgom sokáig emlegette: voltunk Aprinkumban. Csakugyan voltunk. Sütött a nap, mint Weöres Sándor versében. Jut eszembe: Nem erről a patakpartszakaszról írta? Idézem a témát, amit aztán variál: „Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen, és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.”
Nos, a Rákosi időkben lefüggönyözött és zárt rabkocsiktól volt zajos az ország. Kirándulásunk alkalmával szép tavaszi nap volt, csakugyan találkoztunk kutyasétáltatókkal, mi is remekül töltöttük az időt. Szabad volt nekem kisgyereknek lemenni a sekély vizű patakhoz, és megfigyelni az ebihalakat. Szabad volt feltotyogni a partján az illatos fűszeres füvek közt. Szabad volt leheveredni a háborúból ránk maradt keki katonai pokrócra, és olykor szabadott enni-inni, úgy ahogyan fiatal anyánk diktálta.
Ma – mint a készült 16 kép mutatja – jelen volt már a napfény, és a hó is. Hideg is volt, meg nem is. Nem rabkocsi, és nem kutya szaladgált, hanem az egyik széles szabad területen körbejárt egy ponyvás kisteherautó, és a vidám kocsis felpörgette, majd kanyarba rántotta a kormányt, miközben beletaposott a fékbe, és farolt és farolt, csúszott a jeges havon az autó. Majd megint felgyorsított, lendületet vett, mint iskolás fiúk csúszkáláskor, és ráfékezett újra. Legalább háromszor megcsinálta a manővert, majd ahogy közelebb értem – tán elszégyellte, hogy meglátták kamaszos tempóját – immár egyenesbe rakta a kormányt és elporzott.
Ahogy sétáltam, eszembe jutott, hogy egy alkalommal HF arról elmélkedett, hogy nézegette a Szentendrei útról a Kevélyeket. Hátul a Kiskevély, közelebb a Nagy. Úgy látta, olyanok mint ahogy egy felravatalozott test fekszik a koporsóban. Keze a mellén imára kulcsolva. Megfigyelése jó volt. Csakugyan olyanok a hegycsúcsok arányai. Mai fotóim között megtalálod e pilisi hegyeket.