Mickey webnaplója

Reggel eldöntöttem a mai poszt témáját. Legyen az most a sugárzás. A történet a kórházban kezdődött. Az orvosnő párhuzamosan kérdezgetett kettőnket, egy Emil nevű fickót és engem, új betegeket, csendes hangon, ilyen stílusban: Emil, mióta érzi a nyomást a lapockájánál? …. Miklós: Mi a foglalkozása? Mondom, lapszerkesztő vagyok. És melyik lapnál dolgozik? Egy jezsuita lapnál, a Távlatok című folyóiratnál. Rám mosolyog: én csak az Új Embert ismerem. … Telt-múlt az idő, egy reggel vérvételre várakoztam a folyosón. A doktornő a komputer előtt ül, feljegyzi megfigyeléseit valamelyik betegről. Közben M., a nővérke valamiért elkenődve megjegyzi, hogy kit érdekel egy nő, ha nem kifogástalanul csinos? Az orvosnő – remélve, hogy elveim keresztényiek –, hozzám fordul: Mondjam meg őszintén, melyik fontosabb, a külső szépség vagy a belső? Mondom neki, hogy mindkettőnek más funkciója van. Általában előnyös, ha valaki jól mutat, de fontos a belső szépség is. Erre az orvosnő választás elé állít:
– Gondolja meg, Miklós, melyik a fontosabb a kettő közül. Erre aztán elég gyorsan válaszoltam: A belső derű s lélek harmóniája.
– Hallod ezt? – fordult M.-hoz –, mit mond Miklós? Majd megkérdezi tőlem: Tudnék példát mondani állításom igazolására?
–  Persze – válaszoltam. – Számos példa igazolja ezt. Itt volt pl. Edith Piaf. Szép volt? Talán nem. Alacsony, vékony veréb, mint a neve is mondja. De amikor elkezdett énekelni, egész emberségét, szépséges személyiségét megmutatta a hangján keresztül, és a kis veréb kivirult, táncolt, átlényegült, meghaladta önmagát, énekesmadárrá változott, beleszerettek férfi hallgatói.
– Na látod – fordult a nővérhez –, Miklósnak igaza van. A belső szépség sokkal fontosabb a külsőnél. Itt fejeződött be a párbeszéd, de folytathattam volna a szentek példáival. Elsőnek Teréz anyát említettem volna, aki mindenkire empatikus mosolygással tekintett, és megpróbálta szép szóval orvosolni baját, kedvesen rávilágítva arra, hogy leginkább mire volna szüksége. Így járt el II. János Pál pápával is nála időzve. Elmondta neki, hogy a Vatikánban otthont kellene építeni, berendezni hajléktalanok számára. A pápa elfogadta kérését, mely alkalmasint hatalmas kiadási tételt jelenthetett. (Annak idején megemlékeztem róla, Távlatok 62. sz. 537.)
De ilyen volt a délszláv Mirjana látnokasszony is, akinek az arca (videofelvétel tanúskodik róla) az egyik jelenés során átlényegült, felragyogott, tekintete sokkal kifejezőbb lett, mint a jelenés előtt és utána. (A 2009. dec. 11.-i posztban részletesen megírtam.)
S ilyeneknek kellene lennie mindnyájunk arcának húsvét után, amikor megéltük a Krisztus kínszenvedését követő feltámadását, amikor végighallgattuk a második csodálatos halfogás történetét. A szakember halászok, Péter és a többiek egész éjjel nem fognak semmit, s az Úr a partról beszól nekik: Fiacskáim vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán. Kivetik, s 153 db nagyhalat fognak ki, s ócska hálójuk mégsem szakad ki. Ennek a történetnek az ismeretében jó okunk van állandó harmóniában, örömben, élni. Erős hittel fogadni, hogy minden jó lesz, és máris minden jó, mert Isten jelen van a világban, s életünkben is. Minden átszíneződik ettől, felragyog a teremtés, és a legnagyobb optimizmussal élhetjük meg életünket a nekünk szánt természetben, és a ránk váró természetfeletti világban. Mellesleg a történet ugyanazt mondja el, amit máshol így fejez ki Jézus: „Nélkülem semmit sem tehettek.”