Mickey webnaplója

Úgy érzem magam a két és félnapos kitelepítés után, mint az idős Dave Brubeck, aki egy interjúban oda nyilatkozott, hogy az ő korában – már bocsánat a szóért – de nem mindegy, hogy éjjel felébredve hol találja a toilette-et. Továbbá legyen bármilyen komfortos egy szálloda, nem vágyik már a saját ágyán kívül másmilyenen pihenni. 
Nem tétlenkedtem ugyan az emigrációban, két régi Távlatok számot készítettem elő végső javítgatásra, és elolvastam Márai magammal vitt naplóját (1968-1975).
Kedveltem ezt az írót, de annak az ismeretében, hogy megözvegyülvén csónakba szállván az Csendes-óceánra kievezvén szájba lőtte magát pisztolyával, azaz sikeresen öngyilkos lett, megrendítő szembesülni azzal, hogy élete vége felé hány alkalommal foglalkozik mások öngyilkosságának leírásával, megemlítésével, a „végül is kinek az élete” kérdésével.
Ha már így róla esik szó, a nagy öregről, kicsit leverem a kalapot a fejéről, annak a bizonyosságnak a tudatában, hogy ennek ellenére és továbbra is nagy formátumú polgári írónak tartom. Leverem, mert a polgári író nem érti a népi származású és élményvilágú Petőfit. Többször kritikusan tér vissza értékelésére. Noha.
Noha ezt írja Petőfiről 1974-ben: „Petőfinek csak a Háry Jánosra futotta.” Ez azért elég durva így, hiszen Az obsitost Garay János írta, szegény Petőfi meg a János vitézt, Kukorica Jancsival a főszerepben. A teljesség kedvéért a Háry J. daljáték librettóját meg Paulini Béla és Harsányi Lajos fabrikálták.
Durva, amiről eszembe jut E, aki a szolfézst fitymálta jegyezte meg egy ízben, hogy mit nekem itt ez a „szolemifászolátidó”. Mindenesetre irigylem ezeket a fickókat, akik nagy határozottsággal jelentenek ki nagy tévedéseket. Én még korrektori-lektori-szerkesztői minőségemben is óvatos vagyok. Azt szoktam mondani, hogy ’egy határon túl a buzgó korrektor mások szamárságait a saját szamárságaira „javítja” – lázas tevékenységének igazolásaképpen’. 
Most, hogy már itthon vagyunk, az első kábulaton túljutva rovom soraimat. (Az ember hazajön Mekkábul, ahol az ember megkábul.) Tehát itthon gyönyörűen lerakott Zalakerámia kőpadló fogadott, és a lakás, melynek bizonyos helyiségei, pl. a nagyszoba úgy festett, mint a beduinok kunyhója homokvihar után. A legdurvább munkákat elvégeztük. Közben T. felfedezte, hogy az ágya melletti radiátor csepeg.
Még ez is.
Talán még nem ázott be az alattunk lévő szomszéd, mert nem túlságos a csepegés.  Mindenesetre frottír törölközővel próbáltuk visszájára fordítani a káros trendet, visszaszivattyúzva a nedvességet, amennyire lehet. Kapott még egy ágytálat is a radiátor, ha már ilyen inkontinenciális problémái vannak, és holnap megnézetjük a vizesekkel.
Most pedig kénytelen vagyok megnézni bejövő villámpostámat, s félállásom feladataihoz fogni.
***
Túl-túl-túl. Túl az emaileken, túl a digtalizálásra előkészítésen találtam egy használható gondolatot a Távl. 6. sz.-ban. Íme: „Csak az a jó művészet – műalkotás –, ami még soha nem volt. A művész – ha igazán annak nevezhető – teremt – jelenti ki Kassák Lajos 80. szülnapján.
Belőlem (is) szól, mert lehet, hogy sose leszek művész, de olyasféleképpen szeretnék írni, hogy ne legyen benne ismétlődés. Új gondolat, új érzés, új élmény, ami vonz, és amit szeretnék megosztani írásban a világgal.  
Más megfogalmazásban Gyergyai Albert írja Claudelre gondolva: „A művész teremt, hiszen művész – még ha akarja – sem ismételheti meg magát, amint a természet sem, amelyben egyetlen falevél sem ugyanolyan, mint bármelyik másik.
És most az 1992-ben megjelent 8. sz. Távlatokhoz fordulok önigazolásért. Abban Móser Zoltán, aki többek között fotóművész, múltjára visszaemlékezve ezeket veti papírra: „Egyszer otthon, a határt járva, »felfedeztem« a fákat, hogy azután azokat fényképezzem öt évig, és semmi mást. Aztán egyszer, egy jászsági faluban lefényképeztem egy idős anyókát: ez volt az első portrém. Attól kezdve az emberi arc fontos volt számomra.”
Lám-lám. Én jó, ha egy éve fotózom a fákat, mert annyira a Teremtőre vallanak. Közben-közben egy-egy portré is akad, mert az ember arca még inkább teremtőjére hajaz. Imago Dei, Isten képmása, mert saját képmására teremtett bennünket.
Tehát fák, portrék, tájak.
Ennyi talán elég is.