Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha én dolgozni indulok, akkor bemegyek a szerkesztőségbe. Arról lehetne vitatkozni, hogy a város irányában valóban beljebb van-e, vagy kijjebb, mint Aquincum. Talán valamivel beljebb.
Mi mindenesetre világéletünkben „bementünk” dolgozni.
Ma persze nem.
Mert ma reggel óta esik az avarrohasztó, a tél előkészítő, a hűvösen nedves későőszi eső. Minden szürke és sötét.
A lakás is.
Hogy ne legyek depi, kapcsolgatom a villanyokat. Hogy mégis olyasvalami érzetem legyen, mintha nappal volna.
Persze mire ezeket a sorokat írom, már az se igaz.
Hamar sötétedik. Hat óra van, és teljes a sötétség.
Kívül.
Mert a reggeli misén kívül ki se dugtam az orromat.
Bent mentem ki.
Sétálni is bent mentem (nem a városban) – a lakásba. Jártam körbe-karikába vagy fél-háromnegyed órát.
Bent dolgoztam szokott kuckómban.
Nevezzük elegáns angol szóval headquarters-nek,  főhadiszállásnak.
Itt kucorogtam, s egész nap az „első számú közellenség”-gel vívtam közelharcot, a soha el nem fogyó korrektúráznivalókkal.
Mivel szurtos volt az idő, hosszúnapot tartottam. Csak enni, meg sétálni álltam fel, no meg nyaggatni az elektromos orgonát néhány dallam erejéig.
Olyannyira belterjessé lett ez a nap, hogy a fotókat is a szobában készítettem, meg az erkélyen. Hogy lássátok, igazat mondok, nem hazudok, a készült néhány fotó igazolja.
Teljes a szürkeség. Illetve mostanra már a sötétség.
Az erkélyen megörökítettem a vadszőlő termést. Sose kóstoltam – gondolom ecetsavanyú. A madarak se csipegetik, bár lehet, hogy tartanak játék madárijesztőnktől.
Egyáltalán felismerik?  
A helyesírás-ellenőrzőre egyre nagyobb szükségem van, ahogy öregszem, s mind többet mellécsapkodom a billentyűknek, kallantyúknak.
Néha azért megbolondítom a programot: A korrektúráznivaló kiverte nála a biztosítékot.
Két jobb ötlete volt: Korrekt-túráznivaló, korrekt-ráznivaló.
Nem fogadtam el egyiket sem.