Mickey webnaplója

Reggel. Kórház, vérvétel, vérsűrűségmérés. Az alapfeladatoknak jó megfelel a kórházépület és a személyzet. De a műszakilag továbbra is eléggé lepukkant. A neon lámpaburákban hat-hat cső leledzik. Ezek egy részében mind a hat cső sötét, a többi összesben 4, 3, 2 vagy csupán 1 cső világít. Nem kevés ezek közül is sűrűn pislog vagy ritmikusan fel-felvillan. Aki végigmegy a folyosón, azt látja, hogy kaotikus a világítás. A burák koszosak, lefogják a fény egy részét. A liftekből csak némelyik üzemképes.
Mégis működik a kórház. Az orvosok, nővérek, takarító és műszaki személyzet mintha összenőtt volna az intézménnyel. A kezelések rendre megtörténnek, a szakszerűség továbbra is fennáll, a tűk sterilek, a kötszerek megfelelő minőségűek. A labor folyamatosan ellátja feladatát, stb.
Csaknem emeletenként működik néhány italautomata is. Mivel havi rendszerességgel látogatom az intézményt, a hónap alatt összegyűlt úgyszólván értéktelen aprópénzeimet az automatákba süllyesztem. Ma vittem 10 db ötforintost és két tízest. A halom fémkorongért vettem egy kapucínert (érdekes módon ma már olaszul írják: cappuccino). Jobb lett volna kakaót venni, de most már mindegy. Majd egy hónap múlva.
Tegnap elküldtem az ellenvéleményemet tartalmazó levelet a kiadónak. Jót mosolyogtam a történteken. OV évértékelő beszédében arról szól, hogy aki tud munkát végezni, dolgozzon. Én tudok – írni. Írtam egy könyvet. Leadtam egy menő kiadónak, amely cég kiadja, ha fizetek egy halom pénzt. Mintha valami szabálysértést követtem volna el. Visszaírtam: Ha jó a könyv, akkor tekintsék munkámat beszállásnak a „buliba”. Ha bejön a számításuk, beszélhetünk jogdíjról, ha nem, legyen az ő rizikójuk. Ma éppen az a baj, hogy ha meg akarsz jelentetni egy könyvet, a kiadásba be kell szállnod. Ha fizettél, megjelenik a könyv. Talán elég magyarázat ez arra, hogy miért van olyan sok eladatlan kötet a boltokban. Ha jó egy könyv, eladja magát. Ha nem jó, akkor meg ne adják ki. Ez a véleményem.
Visszatérve az OV beszédre, értékelem, hogy haza akarja hívni a külföldet megjárt céhlegényeket. De agyonbürokratizált országunkban ez nem is olyan egyszerű. Tücsi meséli, hogy egy orvos házaspár kiment a nagyvilágba körülnézni. Mindenféle képzésben részt vettek, kint öt év nemzetközi tapasztalatot gyűjtöttek, szakorvosok. Ám több mint három évet dolgoztak Nyugaton. A hazai továbbképzéseket így kihagyták. Tele vannak ugyan külhonban megszerzett továbbképzések diplomáival, hazajőve mégse praktizálhatnak, mert ezeket a papírokat itthon nem veszik tudomásul. Vagy pótolják az önköltséges hazai képzést, vagy nem végezhetnek önálló szakorvosi munkákat.
Ilyen gazdagok vagyunk.
Várakozás közben elmondtam egy olvasót a hazai orvoslás túléléséért.