Mottó:
„Magyar magyart
rontja. Kár.
Bár több esze
volna már.”
Idézi Szalayt (1842?) Kodály,
Kodályt pedig Emmausz
Írtam már korábban arról, hogy a Mester egész világosan kinyilatkoztatja: minden meghasonlott ország elpusztul. (Lk 11,17) Hasonló megfogalmazások találhatók a többi evangelistánál is.
Kérdezem: melyik szó nem világos? Nos, ha mindegyik érthető, akkor ocsúdjunk, mert nagy baj van, és nem elsősorban a gazdaságban, hanem a fejekben. Most még az is mindegy, hogy bűnös megvezetés áldozatai révén lett nagy baj a fejekben, vagy magunktól őrültünk meg. Mondhatod erre, hogy a világ tele van meghasonlottsággal. Erre Arany J. szavaival felelek: „Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.”
Ez az árvaság jelen esetben a világ meghasonlottsága, s ami engem közelebbről bánt, a magyarság meghasonlottsága. Valamikor pontosabban tudtam hivatkozni arra, amit a mottóban hozok, Kodály írt kánont egy, az 1800-as évek első felében keletkezett versre, melyet egy Szalay nevű ember írt. Már nem emlékszem keresztnevére. De nem is ez a lényeg. Talán inkább az, hogy a két évszázaddal korábban keletkezett csasztuskának ma is irgalmatlanul húsbavágó mondandója van. Ez arról szól, hogy ennyi idő sem volt elég a meghasonlás megszüntetésére, sőt, ha lehet, az ellentétek mintha tovább éleződtek volna a tűz és a víz között. Nem érdemes most azzal se foglalkozni, kik tartoznak a tűz, kik a víz zászlaja alá. A jelenség századok óta tartó nyugtalanító léte az, ami évtizedek óta gondolkodóba ejt. Ti. az, hogy mit kellene tenni a két tábor megbékélése érdekében.
Egyszerű volna azt mondani, hogy mindenki térjen meg. De vajon megtesszük-e?
Az okok számomra nagyjából kikristályosodtak. A két tábor hagyománya merőben eltér egymástól. A Mester ellenségszeretetre tanít. Idézem, mert fontos: „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!” (Mt 5,38–42)
Átérzem e parancs teljesítésének a nehézségeit. Aki a szemet szemért elvet követi, annak irgalmatlan nehéz teljesen átfordulnia, és szelíd szeretettel tekinteni a tőle különbözőre. Olyannyira, hogy a Japánban dolgozó jezsuiták mondják: a japán szívesen veszi a keresztény tanítást, de itt megakad. Túl kell tennie magát egész neveltetésén, elvetni szokásait stb. Még hogy irgalmazzon valakinek, még hogy ne álljon bosszút? Ennek a feldolgozása komoly nehézséget okoz nekik.
De nekünk is. Már írtam a katolikus pap Tabódy Istvánról, akit Recsken megalázott az egyik fegyőr. Mindennap összerugdosta, s egyre dühödtebben, mert TI rendre azt hangoztatta, hogy a vele történtek ellenére szereti amazt. Utóbb TI a benne felgyülemlett keserűség folytán úgy határozott, ha megölik is, ez alkalommal nem fogja hagyni magát. Igen ám, de közben fegyőre megbánta kegyetlenkedéseit, és TI-t ellátta reggelivel, és a körülményekhez képest gondoskodni kezdett róla. Hát ilyen nehéz irgalmazni. Márpedig az irgalmatlanság okozza a gyűlölködést, az pedig a meghasonlottságot.
Mivel magam publicista vagyok, ezután mementóképpen mindig szem előtt lesz a „mottó”, ameddig csak érzékelhető javulást nem tapasztalok a meghasonlás megszűnése vonatkozásában.
És délután voltam fényképezni, és fényképezni jó volt. Mutatok egyet:
Utolsó kommentek