Mickey webnaplója

Aki szokott repülni, igazat fog adni nekem, hogy a repülés olyan, mint a meghalás. (Ha mégsem ad nekem igazat, az attól van, hogy még nem halt meg, és ezért nem igazolhatja, amit írtam, ha meg meghalt, akkor nem tudja igazolni, hogy csakugyan így van.)
Mindenesetre a Jura (ejtsd? Zsüra) hegység falujában ébredsz, elintézed a reggeli szokott rutinokat, megsimogatod kisebb és nagyobb unokáid buksiját, kiengeded a macskákat (minou = cica), elbeszélgetsz Éva lányoddal, kikotrod a hamut a kandallóból, bekészíted a papírt és a gyújtóst, hogy gyufával újra tüzet éleszthessenek a helyben maradók, kézen fogod Estelle-t, és elviszed az iskolabuszhoz, fogod a cuccaidat, érzékeny búcsút veszel lányodtól, kinyitod a garázsajtót, és távozol orrodban a falu jellegzetes szagával, melyben keveredik a tehénistállók trágyaszaga és az általános fafűtés kellemesen fűszeres füstje.
Eltelik egy óra, és jobbra egy várkastélyt fotózol. Az eső szemeregni kezd. Újabb rövid idő múlva elhagyod a Franche-Comte régiót. Rövidesen pedig kilépsz Franciaországból is, belépsz Svájcba.
Jobbra a Jura vonulatai, helyenként szürke – ki tudja hány évszados – francia-gót templomokat látsz jellegzetes vízszintes osztásokkal, mintha a párizsi Notre Dame sokszorozódna egyes elemeiben.
Balra az Alpok havas csúcsai, egyelőre alulról.
Szorgalmasan kattogtatod a fényképezőgépet.
Hamar Genfben találod magadat.
Rövid búcsúzkodás.
A becsekkolás és átvilágítás után ráállsz a mozgójárdára, és elviteted magad az indulási kapuhoz. Útközben és a váróteremben folyton csattogtatod a kamerádat (gépek, hegyek, reklámok, érdekes építészeti megoldások).
Helyfoglalás, indulás, gyorsulás, hátradőlsz a székeden, bele is nyomódsz valamennyire, mint a szájsebésznél, és pillanatokon belül a felhők között, majd felett találod magadat.
Megint havas csúcsok, de immár már mélyen alattad. („Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.”)
Szűk két órát ülsz a levegőt megnyergelve, és a turbinák keltette szél tolóereje seperc alatt hazarepít. Kezdünk lejjebb ereszkedni. Tücsi szorgalmasan fotózza a Balatont, mindent, amit lát. Ő ül az ablaknál.
Leszállunk.
22 fok.
Budapest.
Kocsiba be, és haza.
És most, hogy „otthon” voltunk „itthon”-ra váltott, egész más világ, közeg, rutinok, feladatok, kihívások vesznek körül.
Rövid beszélgetés az itthon maradottakkal: Elvirával, Micával, kellemes ebéd Elvira jóvoltából, és én a posztot írom, a többiek elmentek feltankolni az Auchanba és a töltőállomásra.
Nem fogok unatkozni.
Vár az Echó korrektúrázása, vár kb. 500 fotó albumba-szerkesztése a kellő megdolgozás után. És várna az obligát sétálás, visszafogott fotózási ingerenciával, mert belefulladok saját nyersfotóimba.
A Tücsi által küldött fotók mind családunk nyugati ágáról készültek. Ám legalább annyit kattintgattam  Éváék lakókörnyezetéről. Azt hiszem külön albumba gyűjtöm őket. De csak tán holnap.
Ki győzi ezt a tempót?
A legfontosabbat a végére hagytam.
Nekem a repülés az egyik valóságból a másikba olyan volt, mint a megszületés, vagy az új életre születés (azaz meghalás). Az indulás előtti hely tekinthető „méhen belüli”-nek, maga a repülés „születés egy új világra”, mely el is érkezik a gép landolásával.
Vagy: élek, s eljön értem egyszer a kaszás (most a repülés folyamata ennek felel meg), és átvisz a másvilágra, melyet éppúgy örömtelinek élek meg, sőt.
De erről sohasem fogok tudni valóságosan beszámolni. (Lásd posztom bevezető sorait.)