Ha napi csavargásomhoz kezdek, tapasztalataim ellenére valami azt súgja belül: Minek viszem a fényképezőgépet. Csak nyomja kilós súlyával a vállamat, mozgásomban némileg korlátoz, és ugyan már miféle témák felbukkanásában reménykedem, hiszen  már mindent lefényképeztem. Mindent, ami csak elém tolakodott a téma ígéretével, aztán vagy lett belőle valami, vagy nem. Előfordult néhányszor, hogy otthon maradt a gép.
Mindig megbántam, mert minden impresszió egyszeri. Minden látomás egyszeri, egy makrolehetőség megismételhetetlen, ha másért nem, mert mások a fényviszonyok.
Tehát velem a gép, ha terhes is.
Ma pl. XXI. sz.-i gályázókat örökítettem meg. A pünkösdfürdői kompmegállóhoz közeledve ütemes zajra lettem figyelmes. Olyasmire, ami a kocsikból szól, amikor még elég messze vannak tőlünk. A tuc-tuc zene basszusára emlékeztetett a hallott hang. Ahogy közeledtem a gáthoz, egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a Dunáról! szól ez a basszus. Mégpedig egyre erőteljesebben. Mire felértem a partra, elég közel került a kikötőhöz egy sárkányt formáló csónak. Az elején lány állt kezében jókora dobverővel, s egyenletes ritmust diktált vele egy üstdobszerű hangszerre. No ennek az ütemére húztak kétoldalt az evezősök. Gyanítom, hogy még fizettek is azért, hogy lankadatlan harcot vívhassanak a vízzel a Duna sodra ellenében. Hátul állt a kormányos. Lapáttal irányította a ladikot, s tartotta a jószágot a part mellett. Nem találtam köztük viszont a filmekből jól ismert korbácsos smasszert, aki erejét nem kímélve veri végig a  – természetesen mindig lustálkodásra hajlamos – rabokat. Talán azért nem alkalmazták, mert keskeny kis gálya volt ez a csónak. Egy pribék legfeljebb vízisízés közben ütögethette volna fizető vendégeit.
Nos, készítettem gyorsan róluk egy képet.
Most megkérdezhetnéd: mit kerestem én Pünkösdfürdőn?
A dolog egyszerű.
Induláskor magammal viszem a szemetet a szelektív gyűjtőhöz, és az első tömegközlekedő járművel elvitetem magamat a szélrózsa valamelyik irányába, hogy onnan aztán hazagyalogoljak. Ma Békásmegyer sarkáról indultam haza.
Hazafelé jöttömben számos szerelmespárt láttam. Kínálkozó és kedves téma egy-egy pár lefotózása.
De hát az emberi jogok.
Aztán szépséges kisgyerekeket is láttam, de hát megint csak az emberi személyiségi jogok. Így maradnak az épületek, a fák, a tárgyak, mert ők nem tiltakoznak. Viszont többnyire szimbólumértékük van. Nem haszontalan hát lencsevégre kapni ezeket. Arról nem is beszélve, hogy a természet is Teremtőjéről mesél, ha nem is olyan töménységben, mint egy-egy emberarc.
Szívem csücske volna a portrékészítés. De alighanem a legmacerásabb is.
Hogy miért?    
Mert a portréalanyok elkezdenek viselkedni. Ettől kezdve nem önmaguk lesznek: elveszítik természetes bájukat, hitelességüket pózolás közben.
Mindenesetre nem mondok le a portrékészítésről. Az ember arca az Isten képmásának a lenyomata. A legnagyobb misztérium, és egyben a legmélyebbek egyike is.
Hatalmas méltóság hordozója.
Mi más volna annyira méltó a megörökítésre, mint egy-egy sorsot visszatükröző emberi arc?