Ma nem vittem magammal a hallókészüléket a népes vendégségbe.
Ugyanaz volt az előnye, mint a hátránya.
Halkabban érkezett hozzám az általános hangicsálás, de ugyanúgy nehezen értettem azokat a mondatokat, amelyek nélkülözték a tiszta artikulációt.
Ma egyre kevesebb a mikrofonképes ember, bár az is lehet, hogy csak én gondolom így.
Az egyszeri halkan felolvasó ember azzal védekezett, hogy minek eressze ki a hangját, hiszen csak kevesen vagyunk jelen. (Ugyanő akkor is halkan beszélt, amikor sokan lettünk.)
Kicsit erre hajaz egy kórházi élményem is. Történt pedig, hogy a szomszéd ágyon nyűglődő sorstársamat megkérdeztem: érzi-e ismételten az erős fokhagymaszagot. Ő bevallotta, hogy itt a kórházban naponta négy-öt gerezd fokhagymát is elrágcsál. Erre akkor szokott rá, folytatta, amikortól kezdve nem járt társaságban.
Betegtársait nem tekintette társaságnak. Nyugodt szívvel gerjesztette a bűzt a kórteremben.
***
Ma apák napja van. Amerikában biztosan jegyzik a napot, mert onnan jött az értesítés. Amennyire vissza tudok emlékezni, sose volt apák napja az én időmben. Legalábbis nem tudtam róla. De ha történetesen tudtam volna róla, az sem tudott volna izgalomba hozni. Apának lenni alapvető állapota a férfiaknak. Tiszteletre méltó, de megünnepelni talán túlzás. Az emberi méltóság része és kész.
Megünneplése szomorúságra ad okot azoknak, akik önhibájukon kívül nem lehettek apák.
***
A kiruccanásaink egyik hozadéka, hogy esélyt ad a fotózásra. Nem állítom, hogy új témák kerülnek mindig a lencse elé, de törekvésem a szépet megmutatni, ha láttam már korábban, ha nem.
A látott anyagból kell főznöm.
Ez engem nem zavar.
Remélem, másokat se.
Utolsó kommentek