Szokás szerint kivittem Tücsit a HÉV-megállóba. Ugyancsak szokás szerint nem vittem magammal fényképezőgépemet. Pedig…
A Szentendrei úton balra nézve a felkelő nap mutatkozott: Arany korong, körülvéve aranyból és mézből összeállt keverék elegyével. (Sivatagi homokszemek a levegőbe diszpergálva?) Maga volt a csoda egyik fele.
Merthogy jobbra nézve a Hármashatár-hegy oldala szemkápráztató módon tükrözte a napot és udvartartását.
Megpróbálom leírni a látványt.
A párás hegyoldal különféle bársonyos zöldjei szemnyugtató képet alkottak.
A napsugarakat visszaverő, élénk színekben felragyogó házfalak és a számtalan ablak sziporkái mesés látványban részesítettek.
Megannyi játékházikó. Talán a törpék laknak benne.
Meglepő hangsúlyt adott a képnek a hegyet kettészelő árnyék: a Távfűtő Művek magaskéményének az árnyéka szelte ketté a hegyet.
Vásárolnom kellett ezt-azt.
Megtettem.
Mire kijöttem az üzletből, teljesen eltűnt a varázs.
A napot már felhők takarták,
a szél feltámadt,
az égen ólomszínű felhők tornyosultak,
a házak visszasüppedtek álmatag szürkeségükbe.
Ez a látvány egyszeri, soha többé meg nem ismétlődik. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.
Voltam én már szemben is a hegyoldalban. Onnan lenézve az alant elterülő panelházak szürke kockái látszanak unalmas egyformaságukban.
A panelek felől nézve pedig az imént leírt gyönyörűség – ha csak rövid időre is.
Szegény gazdagok, gazdag szegények.
Utolsó kommentek