Mickey webnaplója

Már-már káros szenvedélyemmé vált a fotózás. Este könyvemet olvasva az olvasólámpa fénypászmájában újra lebegő testecskék fényes örvénye rajzolódott ki.
Úgy bámultam, mint a Pilinszky leírta gyermekcse, akinek figyelmét a babakocsiban pihenve a fák lombsátrának a mozgása köti le. Huzamosan figyeli a levelek ide-oda mozgását a szellőben-szélben, mely megunhatatlan, mint a kaleidoszkópban soha meg nem ismétlődő alakzatok szemlélése.
Én is sokáig figyeltem a mikrovilág „foszforeszkálását” az éles fénycsóvában. Aztán észbe kaptam.
Van nekem egy mindent tudó fényképezőgépem. Nosza készítettem gyors egymásutánban nyolc képet. Közülük négyet kukába dobtam, a másik négyet pedig feltettem a többi kép közé. Ha akarsz, borzadj el attól, hogy miket lélegzünk be folyamatosan. Itt, kint, Óbuda fákkal bőven tarkított, viszonylag jó levegőjű körzetében. Mi lehet a Belvárosban?
Ám ha akarsz, ámulj el tüdőnk hallatlanul finom és folyamatos munkáján elmélázva. Ha nem tisztogatná ki ezeket az oda nem való anyagrészecskéket, már régen megfulladtunk volna.
De nem ez történik. Valamiféle automatizmus kihajtja a csillók igénybevételével ezeket a koszokat. Hiszen élünk, s már mióta.
Első felsírásunk óta.
Ugyancsak tegnap este gondolkoztam el az első felsírás mechanizmusán.
Hogyan van az, hogy az anya köldökzsinórján át táplálkozunk magzatkorunkban. Ezen át kapjuk az anyától az oxigénben dús vért. Az ő vérét. Majd a szülőcsatorna másik végén kikandikálva feltehetően még a köldökzsinórral összekötött állapotban valamiféle vezérlésnek engedelmeskedve „felsírunk”, aminek nem a hangicsálás a közepe, hanem az, hogy ösztönösen beleszippantunk a minket körülvevő új közegbe, a levegőbe, megtöltjük tüdőnket oxigéndús matériával, és ezt a szokásunkat életünk végéig nem is hagyjuk abba. Mit érdekel ekkor már minket a köldökzsinór. Tőlünk akár el is vághatják.
Ámbátor…
A lelki köldökzsinórunk többnyire végigkíséri egész életünket. Avagy mit ünnepelünk anyák napján?