Mickey webnaplója

– A rigók nem azért trilláznak olyan egyedi és megkapó szépséggel és gazdagsággal, mert így akarnak örömet szerezni az embereknek, hanem territoriális okokból. A hím fütyüli a világba: itt ő az úr. A tojó e hangicsálás alapján dönt mellette, vagy sem. Évekig kiáltozott hajnalok hajnalán egy „kommunista” rigó. A szovjet himnusz dallamát intonálta szakadatlanul. Azt, amelynek a szövege: „Szövetségbe forrt szabad köz…” Ezt ismételgette reggelenként. Idén fordult a kocka. Egy szépséges hangú hím énekelget. Ám megvan még a „baloldali” is. Most a Duna felé hallom séta közben a „baloldali” madártól a dallamot változatlanul. Azt persze nem tudom, hogy ez emelkedést vagy bukást jelent-e neki a rigóranglistán.
– Május 13-án, pénteken a húsvét harmadik hetének evangéliumi szakasza a János-evangéliumból való. A felolvasásra szánt szakaszokat tartalmazó kötet olyan Szentírás alapján készült, melyben sajtóhiba van. A Jn 6,54–55 versét kétszer hozza. A felesleges mondatok egyikét célszerű kihúzni, mert igen zavaró ez az ismétlés. Sajnos évek óta az Adoremusban is a téves szöveg található (vö. pl. az idei Adoremus májusi kötetének 85. lapja utolsó bek.). Tehát a kihúzandó mondatok: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel, és az én vérem valóban ital.” Ez a két mondat betűről betűre ismétlődik. A papok figyelmét szeretném felhívni, és mindenkiét, hogy terjessze, mert szükséges ez a korrekció. Aki kapcsolatban áll a virtuális plébánia nevű honlappal, kérje meg őket, hogy tegyék közzé ezt a javításra szóló felhívást. (Az újabb nyomtatású Újszövetségekben már helyesen szerepel a perikópa.)
– A végére tartogattam azt a gondolatsort, melyet tegnap megerősített egy teológus egy általam hallgatott rádióműsorban, s mellyel évtizedek óta egyetértek. Ez arról szól, hogy a vallásos emberek zöme nem jut el a személyes Isten-kapcsolatig. Istentiszteleteken részt vesz, „gyakorolja” vallását, betartja az előírásokat. Eljár hittanra, esetleg felnőtt hittanra is. Talán rájön arra, hogy a hit közepe nem a tanulás, hanem ahhoz a személyhez való ragaszkodás, aki végtelenül szeret minket. Irgalmas, igazságos hozzánk, és szeret minket viszontszeretetünkre vágyva.  Kell a kinyilatkoztatást olvasni, el lehet mélyedni a hagyományokban, el az egyháztörténetben, de nem ez a közepe a hitnek.
Hogy érthetőbb legyek, olyan ez, mint a feleségemről olvasni, róla tanulni, őseiről szóló elbeszéléseket megismerni, születésnapján felköszönteni, neki éneket énekelni tudnék csupán. Ez nem azonos azzal az életközösséggel, amelyre minden házaspárnak törekednie kell. Az igazi az, hogy verbális és nonverbális kommunikáció alakuljon ki köztünk, amikor is előbb-utóbb félszavakból értjük egymást. Igen fontos, hogy egymásból és egymásért éljünk, mindent a másiktól remélve, benne feltétlenül megbízva, kapcsolatunk kiteljesedéséért naponta megdolgozva – szimbiózisban. Mivel az Isten is személy, meg kell kísérelnünk magunkban csendet teremtve élő kapcsolatot létesíteni Vele.
Ez a vallás közepe.
Ez a szeretetegység, melyre egész életünket rá kell tenni. Más dolgunk nincs is. Más kérdés, hogy ebből fakadnak majd Neki tetsző cselekedeteink. A Mester ezt így fogalmazza meg: „Ti elsősorban az Isten országát keressétek, és minden egyebet megkaptok hozzá.” (Mt 6,33)
Van, akinek ez könnyen megy. Van, aki nehezebben érzi meg a szakrális közeget, nehezen tud csendet teremteni magában.
De Lukács ev. írja, hogy mindenkinek megadja a Szentlelket az Atya, aki kéri. (Vö. Lk 11,13)
Megilletődve olvastam a Varga Lászlóval (nekem Laci) készült interjúkötetben papi útjáról. Először a társadalomért tenni akaró Bokor közösséghez csatlakozott. Majd a karizmatikusok tettek vele csodát. Mégis tovább ment a kapcsolatépítésben. Nyugati mozgalmakat meglátogatva jutott arra a meggyőződésre, hogy az Oltáriszentség előtt töltött idő hozza meg a legtöbbünknek azt a fajta intimitást, mely egyéb módokon nehezen érhető el. Igaza van. Prohászka lelki életének közepe ez az adorációs mód volt. Számos istenkeresőnek a templomokban jelen lévő szentség hatására változik meg radikálisan az élete.
Dienes Valériát idézem (tudom, egyszer már megtettem korábban), aki így ír naplójegyzetében 1963. márc. 21-én: „Nincs morál metafizika nélkül, és igaza volt Bergsonnak, mikor azt mondta, hogy a metafizikát már az elemi iskolában kellene tanítani. Eljön az idő, mikor megszületik a gyermekelme metafizikája, és arra épül majd a vallástanulás. Nehéz a metafizika? A legeslegkönnyebb. Meg lehet fogalmazni úgy, hogy minden gyermek kitárja karját feléje. Miért hagyunk szabadon annyi támadható felületet hittanóráinkon?”
Nos nekem sincs okosabb ötletem, mint a lényeget megvastagítani, és rákérdezni:
Tényleg. Miért?