Mickey webnaplója

Ez bizony én voltam. A nyugdíjasnak ritkán van szüksége arra, hogy kiöltözzön. De valamiféle tisztességes kinézet segítheti abban, hogy megőrizze korábban megszerzett tekintélyét. Nem gondolnám, hogy a divatos öltözködés az erősségeimhez tartozna.
Bizonyára már néhányszor leírtam, hogy reggel passzív nyugdíjasként kiviszem aktív nyugdíjas feleségemet a HÉV-hez, s ha rám csörög, elé megyek kocsival a megállóhoz.
Ma is ez történt.
Az autó a ház kapuja előtt áll.
Mondanom se kell, hogy nem sokat adok arra, hogyan is nézek ki, hiszen csak másodperceket töltök a lépcsőházban, a kocsiban ülve meg sötétben a világon semmi se látszik belőlem, csak a fejem.
Nos, felkaptam bársonykabátomat, zsebemből kihalásztam eléggé viharvert kínai horgászkalapomat, hogy ne fázzon a kobakom. S mivel sarumat egyszerűbb felkapni, mint a félcipővel vacakolni, beleugrottam a kifejezetten nyári szandálba, és így igyekeztem a kocsi felé. Ám a lépcsőházban szembetaláltam magam a szomszédunkban rendelő fogorvossal, aki – hogy ne mondjam – a kötelező udvariasságot meghaladó mértékben mosolygott rám, amikor kölcsönösen üdvözöltük egymást. Érdekes látvány lehettem viharvert kalapban, mert hideg van, télikabátban, mert hideg van – és szandálban, mert…  
Még szerencse, hogy hosszúnadrágom folytonossági hiányát nem vehette észre.
Az történt ugyanis ma délben, hogy a Szentendrei úton áthaladtomban a sávelválasztó szalagkorlátot átlépvén kedves bársonynadrágom megadta magát, és a sok koptatástól meggyengülvén halk reccsenéssel széthasadt alul középen. Én meg úgy döntöttem, hogy csak napi utaim befejeztével szabadítom meg magamat feslett holmimtól, merthogy át kell rámolnom zsebeim tartalmát egy másikba.
Jelentem, hogy a zsebek átköltöztetése megtörtént, s bánatos szívvel bár, de megsemmisítettem kordnadrágomat.