Már eljátszottam minden játékot;
már elolvastam minden blogot;
már néhány szögedi nyelvjárásban megírt novellát;
már megírtam egy kör emailt a levelezőlistánkra;
már két anyagnak is nekifogtam, a Kóró és a kismadár szerkezetére húzott mesét írtam a korrupciós gazdaság pellengérre állítása céljából, de nem lett tökéletes;
már kitaláltam, hogy kiscsoportunkban ki milyen -ista, specialista, perfekcionista, kórista, de nem találtam minden névhez illő -istát, ezért felhagytam vele;
már elhatároztam, hogy nem megyek le sétálni, mert ugyanaz a ködös-borongós idő lett, mint ezelőtt hetekig;
már csak értelmes szpotot kellene összehoznom a mai napról.
Mondjátok: Amit eddig felsoroltam, az nem elég?
Rendben.
Akkor kicsit visszatérek a tegnap esti találkozásunkra. Téma adva: Advent – Úrjövet. Az olvasott perikópából visszhangzott bennünk az egyetlen szó: Virrasszatok!
Súllyal szerepelt az a gondolat, hogy olyan éberséget jelent a virrasztás, mely kiterjed életünk minden pillanatára. Készenlétet jelent, az Úr világában élést. (virrasztva kereslek... még fekvőhelyemen is rád gondolok, Hajnalig rólad elmélkedem. 62. zs.)
Ám ma Deskénél olvasom kiterjesztését tágabbra nyitását, merthogy eddig Isten és én viszonyáról volt szó, Deske posztja pedig ember és ember viszonyával tágítja a horizontot.
Ezt írja:
„A mai prédikáció arról [szólt], hogy Márk-evangéliuma szerint az ádvent legfontosabb tennivalója a virrasztás. És ezt úgy kell értenünk, hogy éberen figyeljünk a körülöttünk-emberekre, akik számunkra Krisztus. De ne saját mércénk szerint, mert a másik teljesen más.
Igen, ez újabb találmányom, hogy az ember egyik legmélyebb titka belső fontossági sorrendje. És ettől olykor égnek áll a hajam. Meg a tiéd is. Példa: egy leányzó meséli Szütsnek, végre beköltöztünk az ötkerbe a Hűvösvölgyből. Mire onnét randevúra bevillamosoztam, a nyirkos időben tönkrement a hajam. Egy másik, amikor az anyóka csak azért utasította vissza halálos ágyán, hogy papot hívjanak, mert ilyen frizurával nem fogadhatja. Vagy amikor Egry rászólt a Kossuth-díj hírhozókra a parton, hogy pszt!, elriasztják a halakat.
Tisztelni őket.”
Igen Deske, az enyém is! Egy tegnapi vitatkozás után döbbentem ennek (az ember egyik legmélyebb titka belső fontossági sorrendje) a mélységére. Magam így summáztam e tényt:
„Igyekszem kifejezni azon álláspontomat, miszerint a magam részéről mindenkinek megbocsátom, hogy különbözik tőlem.”
Alkalmasint még ez is kevés. Szeretnem kellene, örülnöm kellene annak, hogy más- és másfélék vagyunk. Ez adja gazdagságunkat.
Most aztán csakugyan abbahagyom.
Utolsó kommentek