Mickey webnaplója

A nap száma: 3,47. Nincs tíz perce, hogy Leventét mérlegre tette apja. Nettó 3,47 kg-nál tart a kis hercegecske. Nem tiltakozott a mérés ellen, az ébresztés ellen, orra kiszippantása ellen, a D-vitamin szájába adagolása ellen, s talán a fürdetése ellen sem. Délután kb. két órát töltött a vállamra omolva békés alvásban.
Ez a béke ugyan nem így indult. Kezembe kaptam. Láttam, hogy majdnem felborul az álmosságtól, de semmiféle pózt nem fogad el. Nos, mondom, akkor leteszlek a bölcsődbe, ott elnyúlhatsz, kedvedre forgolódhatsz, s jó pózban alhatod ki magadat. Nos, éppen ezt a bölcsőbe tételt kérte ki magának. Heves sírásba kezdett, s már vagy öt percet kiabált tiltakozva sanyarú sorsa ellen, amikor megszántam, és visszavettem a vállamra borulást megajánlva újból, amit korábban ugye ellenzett. Most változott a koncepció. Azonnal berendezkedett állam alá dugva fejecskéjét, nyakamon melengetve egyik kezét, a másikat is a takaró alá dugva, én meg őt magát tartottam kitartóan beletelepedve bőrfotelomba, mely kívánságra hátradől, csaknem vízszintes elnyúlást téve lehetővé a kis ártatlannak, aki nagyokat sóhajtott, és csaknem azonnal elaludt. Ebben a pózban töltöttem vele kb. két órát hallatlan békességben. Ő teljes bizalmat mutatott irántam, csendes szuszogással megköszönve, hogy nálam lehet.
Nem is tudom, hogy öt órakor felocsúdva ebből az idillből, minek vettem be az esti gyógyszereimet. Talán, mert nem merem elhagyni őket. 
Hogy is merném. Tegnap hazautazásunk előtt nem kaptam be őket. Megfeledkeztem róluk. Bezzeg a vonaton eszembe jutott hiányuk. A pályaudvartól hazafelé vezetés közben bezzeg eszembe jutottak a tenzió-csökkentők, amikor bevág balról előttem egy taxi, és lépésben totyog az egy sávra szűkített Bartók B. úton. Majd szerepét átveszi egy nagyon új autós, aki feltehetően friss jogosítvánnyal vezette csillogó csodáját. Aztán egy furgon miatt nem látok ki. Előzöm ezerrel. Tücsi mondja: Ne menj az alsó rakpartra, mert még a Dunába hajtasz. 
Ó, dehogy. 
Szépen követtem a kb. 80-nal haladó kocsisort. Engem nem az zavar, ha nem én megyek legelöl, hanem az, ha előttem ténfereg valaki, aki feltart haladásomban minden különösebb ok nélkül. 
Mindegy, simán hazaértünk. Azonnal pótoltam a belőlem hiányzó pirulákat, folyadékokat. 
Lehúztam sebtében egy kakaót, és erre még a bááámikóóó iható unicumból kortyintottam a nagy ijedtségre. (Sofőrök ideje a piálásra.) 
S hogy feledjem kellemetlen közérzetemet, elkezdtem felpakolni a nap felvételeit, szűk negyven képet, miután kicsit gatyába ráztam a nyers fotókat. 
Ma ki se dugtam az orromat a jó levegőre. Ejtőztem inkább. 
Nem szép tőlem. 
Ígérem, holnap nem így lesz, szükség szerint mászkálok odakint. 
És egyáltalán.
Többet jó leszek.

Ezt a képet meg azért raktam ki, mert a bloggyár mai tárlatán hasonlót találtam.