A közelmúltban írtam arról, hogy örökös várakozásban vagyok, vagyunk.
Mire is várakozunk?
A héten húsvétra.
Zsuzsa férje és gyerekei arra, hogy találkozzon újra a csapat. (Azért vonultak száműzetésbe, mert torokfájósak voltak, és ez a fertőzés komplikációkat hozhatott volna a holnapi műtétnek.
Zsuzsa vár, hogy letehesse terhét, abbahagyhassa alkalmilag szedett gyógyszerei bevételét.
Arra vár, hogy egészséges legyen Angéla, és hogy erőre kapjon ő maga, amire oly nagy szüksége lesz.  
Én arra várok, hogy lássam megérkező unokáimat, vejemet, hogy megünnepeljük Zsu szülinapját.
Aztán a buszra, a vonatra, a villamosra, a HÉV-re ebben a sorrendben.
Hogy hazaérjek, és találkozzam Tücsivel és a fiatalokkal. A nagyhét történéseivel, az ünneppel, annak igazi tartalmával.
Hogy visszatérve kezembe kaphassam Angélát,
hogy megosszuk egymással örömeinket a nagy találkozón.
Igazából egymásra várunk és reméljük, hogy az egymásra találások szertettel telítettek lesznek.