Amikor megtudtam, hogy helyettesként homíliákat kell írnom, nekiláttam a napok sorrendjében leírni azokat a gondolatokat, melyeket a napi evangéliumi szakaszhoz illesztettem. Ám kiderült, hogy nem mindennap nekem kell szólnom. Azonnal felhagytam a továbbiak papírra vetésével, míg ki nem derült, hogy mely napokra kell készülnöm. Addigra azonban elkészült egy kéretlen anyag. Egy hete gondolkodom rajta, hogy süllyesszem el, vagy ne hagyjam kárba veszni. Megkegyelmeztem neki. Úgy döntöttem, hogy inkább a cyber-térben úszkáljon és találjon rá arra, akit érdekel, mintsem a lomtárban kössön ki. Ennek az elmélkedésnek a felolvasás tehát elmaradt – a templomban, de megmaradt annak, akit érdekel.
jún. 19. kedd: „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is? S ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is? Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!”
Krisztus új szövetséget köt az emberrel. Ebbe nem fér az ellenség gyűlölete.  (A konkoly együtt nő a búzával az aratásig.) Az Isten egyaránt fölkelti napját a jókra és a gonoszokra.
Ellenségszeretet. Ez a legnehezebb lecke. Lépcsők vezetnek odáig, hogy szeretetünk mindenkire kiterjedjen.
1.lépcső: Megbocsátom másoknak, hogy különböznek tőlem. Akkor is, ha jobbak, akkor is, ha rosszabbak nálam. (Nem az én dolgom ítélkezni felettük.) Hogy elismerjem különbözőségük létjogosultságát, elég, ha meggondolom: Mi lenne a világgal, ha Isten minden növényfajt, minden állatfajt klónozott volna, ha az emberi rasszokhoz tartozókat is klónozta volna? Merő unalom, merő monotónia. Mondják, ha te ugyanazt mondod, amit én, egyikünk felesleges. Ez így persze nem igaz, de be kell látnunk, hogy a sokszínűség gyönyörködtet. Tehát első lépcső volt: Megbocsátom mindenkinek, hogy különbözik tőlem.
2. lépcső: Örülök annak, hogy különbözik tőlem mindenki. Ebben meglátom Isten fantáziáját, aki fajok millióit hozta létre, emberek milliárdjait látott el egymástól eltérő értékes lélekkel. Isten gyönyörködik ebben a gazdagságban. Azt szeretné, ha minden lélek rátalálna Teremtőjére. Ezért feladatunk van. Segíteni – elsősorban példánkon keresztül –, hogy mások is Istenre találjanak, ha már megtalálták, együtt örülhessünk velük, ők meg velünk. Úgy kellene csiszolgatnunk egymást a tökéletesedésre törve, mint a köveknek, melyek utóbb formás kavicsokká lesznek.
Orrlógató nemzet vagyunk – mondják, és van is benne valami.
3. lépcső. Naponként és percenként kellene figyelnünk arra, hogy mosolyogjunk a többiekre. Ettől még nem válunk komolytalanokká, csak megadjuk az első gesztust ahhoz, hogy szeretetkapcsolatba kerülhessünk egymással. Jókkal és gonoszokkal egyaránt. Ebben olyan ártatlanoknak kell lennünk, mint a kisgyerekek, akik bizalommal tekintenek mindenkire, szívesen átadják magukat a felnőttek szeretetének, és mindenkire rámosolyognak. „Ha nem leszek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be az Isten országába” – figyelmezet a Mester.
4. lépcső: Jól tudjuk, hogy e világon nem érhetjük el a tökéletességet. Mégis súllyal figyelmeztet rá Jézus: „Legyetek tökéletesek, mint a mennyei Atyátok tökéletes.” Igen, így kell tennünk. Megállás nélkül a tökéletességre törekednünk. Mert így tetszett az Atyának, mert így tetszünk az Atyának és így fogunk neki tetszeni. „Nem mintha elértük volna, de futunk a tökéletesedés felé”, írja Szent Pál, hozzátéve: „a tökéletességet magamhoz akarom ragadni, mert engem már Krisztus magához ragadott”. ez a mi feladatunk is. 
Ellenségszeretet. Megtörtént eset, rövidre fogom. Recski internáló tábor. A rab Tabódy István, akit később pappá szenteltek. Őrségben a „Vágottnyakú”. Kegyetlen ember. Szóba ered a rabbal: Maga engem is szeret? Szeretem magát. Erre nekem esett, meséli Tabódy, iszonyúan megvert, majd berúgott a zárkába. 4 óra múlva megint jött: Tabódy, még mindig szeret engem? Szeretem magát – így Tabódy. Ismét összevert és berúgott a zárkába. Éjfélkor ismét teljes erővel végigvágott rajtam. – Még mindig szeret? Arra gondoltam, mondja a visszaemlékező, ha még egyet üt, megölöm itt helyben. – Szeretem magát. Ez leeresztette a botot, és láttam rajta, hogy iszonyúan elszégyellte magát. Másnap reggel kiszólított a zárkából, irodájában az asztalon vajas kenyér meg zöldpaprika, és csendesen azt mondta: Menjen, egye meg! Attól a naptól kezdve ez az ember mindenütt megvédett, és soha nem engedett hozzám nyúlni senkit – jegyzi fel az esetet róla Hetényi Varga Károly.