Elhatároztam, hogy nem beszélek többet idén a kánikuláról. Ha ezt végigvinném, ez volna az igazi indifferencia.
Nagyjából sikerül is persze.
Reggel a HÉV-hez vittem Tücsit. Mondom neki, milyen szörnyű sora lehet azoknak a munkásoknak, akik a pörkölő napon kínlódnak a sínpálya rendbetételén. Merthogy áll a forgalom egy-egy szakaszon pályakarbantartás miatt. Hozzátettem: Lehet, hogy mi nem bírjuk ki élve a kánikulát, csak a remény.
Miért?
Mert a remény hal meg utoljára.
A lakás már éjjel sem hűl 25 fok alá.
Naphosszat kergettetjük a levegőt körbe-körbe a propellerarzenállal.
Nem igazán van kedvem lefeküdni.
Tegnap este még éjfél előtt, de már az EB-döntő után (a spanyoloknak szurkoltam, s lám!) készítettem néhány felvételt az éjjeli holdvilágos szobabelsőről. Egyik címe szerényen: „Csend vala felleg alól szállt fel az éjjeli hold. ” (Ugye Kölcsey Huszt) Ld. fotóim 2012.2
Ha befejeztem Marcell atya naplóját, néhány eredeti gondolatot kiemelek belőle.