Ma Mária neve napja van. Isten éltesse Máriát, a két sógorasszonyt, a teamünk négy Máriáját, valamennyi Mária nevű volt kolleginát, osztály- és regnumi társat valamint az ő Mária nevű gyerekeiket, summa summarum: az összes Máriát. (Ezzel kellett volna kezdenem, és akkor minden ismerősöm eleve benne lett volna a halmazban.)
Mária volt apám korán elhunyt első felesége is.
A családban azután második névként kapták húgaim a Mária nevet.
Gyermekkorom egyebekben pedig tele volt Máriákkal, Marcsikkal, Mariskákkal, Riákkal.
Mára kiszorították Máriát a Jenniferek, Klaudiák stb. (Mondják, hogy az Anna név viszont „tartja magát”, sőt prosperál.)
Ma már
nem él Szent István, Margit, Erzsébet, László, Imre, Batthyány-Strattmann, Széchenyi, Apor Vilmos, Prohászka, Klebelsberg Kunó, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Kőrösi Csoma, Salkaházi, Csontváry-Kosztka, Radnóti és sokáig sorolhatnám őket. De élnek közöttünk, olykor jeltelenül vagy magukról alig hallatva, esetleg a nyilvánosság árnyékában, reklám nélkül dolgozók.
Reggel azon gondolkoztam, hogy az elhunyt nagyok, ha egyszerre közénk csöppennének, tudnának-e együtt dolgozni, egymással összhangban, hogy feltornásszák ennek  a nemzetnek a méltóságát az általános emberi méltóság szintjére.
Vajon Széchenyin kívül hány tehetős váltaná meg a bankok csapdájában vergődőket,
vajon kifizetnék-e az állam gerjesztett adósságát,
vajon Apor V.-on kívül hányan kelnének a szebbik nem védelmére,
vajon hányan mentenék az üldözötteket,
hányan osztoznának a szegényekkel közös sorsot választva,
orvosként hányan hajolnának le a szegényekhez alázattal istápolva őket,
hányan próbálnák az iskolák, templomok nevelő-kulturáló szerepét meghatározónak tekinteni,
hányan vállalnának önkéntes imádságos koldusságot, mint Margit tette a megbékélésért?
Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy romlott-e az erkölcsi helyzet, vagy sem, és ha igen, mennyire?
Tapasztalom, hogy két tábor néz egymással farkasszemet. Azoké, akiknek a pénz az istenük, és azoké, akiknek az Isten a vagyonuk. Utóbbiak atomizálódtak jobban, de kötődnek az Éghez, előzőek kötődnek a pénzhez, és lobbiznak kedvükre. Ám útjuk teljes zsákutca.
Globálisan az.
Olvasom: Krúdy nagy szegénységben fejezte be életét. Adósságot hagyva maga után távozott a földi életből. A pénzfalók bánatára, akik hoppon maradtak.   
Valaki felhívta a figyelmemet arra, hogy Lengyelországban a vad ötvenes években is tömve voltak a templomok bizakodó hívekkel. Mára romlott a helyzet, de még mindig nagyon sokan misével kezdik a napjukat, s csak aztán fordulnak a mindennapi betevő előteremtése felé – indulnak munkába.
Nálunk (még?) nem ez a helyzet.
Pedig jó tudni: „hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt, hasztalan néktek hajnalban kelni, s fenn fáradozni késő éjszakáig” … ám: „pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret”. (Ne irigykedjen senki, Isten nem személyválogató, így hát mindenkit szeret, aki hagyja, hogy szeresse.)
Lám a zsoltáros immár több mint kétezer éve megfejtette a titkot, tudtára adva az egész világnak, benne nekünk, magyaroknak is (Vö. 126. zs.).