„Nagy a feje, búsuljon a ló”, mondja a nóta. Ám nemcsak a lónak nagy a feje, hanem olykor az enyém is. Legalábbis úgy érzem. Nagy, és semmire nem használható. Már a dunai hajókázás végén éreztem, hogy csüggeteg vagyok. Azért szépen hazataláltam, ld. ott. Fel is dolgoztam 200 képet, melyekből kb. 50-et eldobtam. Reggelre jobb közérzettel keltem, de délutánra bedurrant az agyam. Felszökött ugyanis a vérnyomásom. Tudtam ezt, és vártam, hogy bekapjam az esti gyógyszereket. Nem könnyítettek meg. Ekkor elszopogattam egy savanyú gyógyszert, a tenziomint. Mivel csak enyhített közérzetemen, a fejem meg piros volt, Tücsi enyhe hajthatatlansággal megmérte, mennyire magas a vny. 170/89-et mért normál pulzussal. Ekkor főztem két teáskanálnyi hibiszkuszteát erősen fogyó készletemből. Megiszogattam, és hamarosan elmúlt pirosságom, engedett fejem abroncsának a szorítása is.
Ma reggel vérvételre indultam azzal a szándékkal, hogy kezelőorvosommal beszélek a kellemetlenségeimről. (Lelki szemeim előtt megjelent az újabb beköltözés a kórházba, ahol idén januárban már megfordultam. Az is zavart, hogy tervezett heti kétheti programjait végig le kell mondanom.)  
De orvosom nem volt szolgálatban. Mindenesetre megemlítettem az engem szurkáló hölgynek, hogy mit éltem meg. Ő azt mondta, hogy nagyon nem érdemes foglalkozni a tünetekkel.
Frontos az idő, és ettől felszökhet a vérnyomása annak, aki hajlamos rá. Ilyenkor be kell venni további csökkentőket, és ha azok sem használnak, akkor van szükség másféle gyógykezelésre. Megnyugodtam, hazajöttem, egyelőre vannak készleteim a drogokból. A többit majd meglátjuk.
A frontok pedig monnyanak le.