Addig-addig kaptam az óva intést a rokonságomtól: ne emlegessem a halált, mígnem beigazolódott, hogy az élőlények halandók.
Az ember élőlény, az ember is halandó.
Emberek vagyunk, így hát mi is halandók vagyunk.
Az emberek egymásnak testvérei.
A testvérek is halandók.
Tegnap mellém csapott a kaszás.
Nem tudok másra asszociálni posztomban, mint erre a halálosan komoly témára.
Eddig három pap barátunk értesült róla.
Az egyik kifejtette, hogy ő is gyorsan és álmában szeretne elmenni,
a másik azt üzente, hogy legyek erős ezekben a napokban,
a harmadik pedig tudatta, hogy hallott róla, hogy A. „hazatért”.
A próféta szóljon belőle! Kívánom, hogy amikor kell, mind hazatérjünk.
Általánosságban pedig nem a kaszás képe jelenik meg előttem – a képzőművészek minden halálábrázolása ellenére sem –, hanem egy 1991-ből való élményemé.
A müncheni Deutsches Museum tornyából lóg alá egy Foucault-inga. Annak idején le is fotóztam „munka közben”. Kb. 80 m-es sodrony végén lógó nagyobb súly méri ki ívelt útját szakadatlanul. Oda-vissza, oda-vissza. A nagy súly botban végződik. Az inga lengéssíkjában, köralakban elhelyezett kuglik állnak, oly módon, hogy a bot (a föld forgásának tempóját figyelembe véve) vége éppen ötpercenként érjen el egy-egy kuglit.
A dolog megbízhatóan működik. Minden öt percben megérkezik a bot, így minden öt percben egy kugli felborul álltó helyzetéből, és elrepül.
A kuglik sorban kidőlnek.
Mind egy szálig.
Ha a kuglik felállítását tekintem születésnek, akkor
a föld körbefordulása az élet,
a kiütés az élet vége.
Feleim az Úrban, nem tudjuk, hogy melyik kuglinak mi a neve, de ez talán mindegy is. Mind kidől a ciklus végére.
És még valamit. 
Egykori főnököm szokta mondogatni: 
– Ti mind meghaltok, csak én nem. Én elszenderülök, mint Mária, vagy elragadtatom, mint Illés próféta.
– De hát mindenki meghal – vetettük ellen neki. 
– Hát persze – adta meg magát –, tudom én ezt. Csakhogy nem hiszem el!