Mickey webnaplója

– Véget ért a nap. Négyen vagyunk. Tücsi Évával beszél, Elvi Leventét altatja, Mica egyik meghívott vendéget szállítja haza. Csak a pontosság kedvéért: én is itthon vagyok, aki verem a billentyűket.
– Véget ért egy víkend, mely péntek este indult. Megérkezett három fiatal Szombathelyről. M. sógornője és sógora (egyben Levente keresztapja), utóbbi a barátnőjével. Ők itt töltötték a hétvégét.
Ma megérkeztek nászaink és nászuram bátyja, az ifjú feleség keresztapja.  Összesen tehát tizenegyen ültük körül az ünnepi asztalt ebédnél, mert Levente etetőszékében csücsült étkezéskor is. Igazán az ő megajándékozására sereglettünk össze. Egy nagyon elegáns autóülést kapott, és még sok más egyebet, amire most hadd ne térjek ki.
– Véget ért egy korszak is mindnyájunk életében délután háromkor, amikor is népes deputáció kereste fel Micáék új otthonát, mely immár kiürítve rendelkezésükre áll. A tisztasági festés, a konyhabútorok helyrehozatala, a közművek átírása, a lakcímkártyák elkészíttetése, a parketta felcsiszolása és az egész üres kégli berendezése előtt állnak, annak minden felszabadító örömével, és az önállósággal párosuló valamennyi fáradozásával.
Most hát csend van, vihar előtti csend, mert ma ünnepnap van, ügyintézés nem lehetséges, csak holnaptól kezdődően. Vége pedig akkor lesz, amikor innen elszállítják az utolsó bútorukat. Kapcsolatunk persze utóbb sem szakad meg, hiszen szükség lesz Leventére vigyázni olykor-olykor.
Egyelőre pedig folyik tovább közös életünk, mely – azt hiszem, mindnyájunk nevében írhatom – kölcsönösen kedvünkre volt.
Most tehát mennek, előbb vagy utóbb.        
A közösen töltött két és fél évért köszönetet mondok, s gyorsan hozzáteszem, amit egykor piarista osztályfőnökünktől hallottam: Akkor kell a házibuliról távozni, amikor a topon van. Esetünkre alkalmazva: Szép volt fiúk, szép volt lányok! Örömmel emlékezünk a közelmúltra ma, amikor kezdődő önálló életetek küszöbéhez érkeztetek. Ez az élet rendje, hogy egy pocsék közhellyel éljek.
Amikor menni kell, hát menni kell.      
Nekünk meg az egyik szemünk sír, a másik meg nevet.