Mickey webnaplója

Ismeritek Aaron Copland rövid, de annál ünnepélyesebb zenéjét, melynek címe a csak körülbelül lefordítható Fanfárok a kis (közönséges, hétköznapi) emberek tiszteletére (embereknek) - Fanfare For The Common Man?
A cím pontos.
Arról szól, hogy nincs nagy ember meg kisember, csak ember van, aki többé-kevésbé hasonló mértékben rosszra és – saját magával eredményesen megküzdve – akár jóra hajló természetű is tud lenni. A nemrég újraolvasott Steinbeck-regény (Rosszkedvünk tele) példázza, hogy a háborúban németekre lövöldöző amerikai katona, a főhős, példás házasságban él feleségével, és szorgalmasan dolgozik, hogy eltartsa szép családját. Mígnem egyszer olyan ötletet kap a bankrabláshoz, mely rossz útra vezeti. Sikeres a rablása, és sikerül utána részeg barátjától megvenni potom pénzért azt a telket, melyre repülőtér építése miatt meg kell szereznie tőle majd a városnak.   
A jó és rossz között őrlődés közös sorsunk. A szorgalmasan dolgozó Rothschild bácsiról magyarázza gyermekének krokijában Karinthy, hogy végül is elvitte a rák.
Nem sorolom a valós és elképzelt emberalakok kanyargós életútját, sorsát. Csak megjegyzem, amit egy francia jezsuita mondott el a második világháború idején: Évtizedek gyóntatási tapasztalata, hogy az úgynevezett jobb emberek semmivel sem jobbak a többieknél. Inkább csak képmutatók.
Nos, hát a nem jobb embereknek ugyanúgy kijár az ünneplés, a nekik szóló örömszerzés, a megbecsülés, a fanfárzene.
Kijár az indiai gyerekmunkásnak,
az elemi erőkkel küszködő eszkimóknak,
kijár a gyűjtögető tűzföldi indiánoknak,
a menekülttáborok lakóinak,
a világ éhezőinek és szegényeinek,
a rabszolgaságba taszítottaknak,
a kábítószerezésbe hajszoltaknak,
az emberkereskedelem áldozatainak,
minden erőszakosság elviselőinek,
mindazoknak, akiknek a szocializációja, anyagi helyzete, körülményeik ínséges volta nem teszi lehetővé, hogy kibontakoztassák jóra, szépre való irányultságaikat, tehetségeiket. Így többes számban, hiszen mindenkiben többféle tehetség lapul meg. De nem mindenkinek adatik meg, hogy szabad folyást engedjen önközlésének, a benne szunnyadó isteni szikrák felmutatásának.
Nos, ezért tetszik nekem Copland zenéje, mert
mindenkit megszólít,
mindenkit felemel.
Mindenki kihúzhatja magát, amikor
felharsannak a rézfúvók, amikor
hatalmasakat üt a dob, amikor
szétkürtöltetik az egész világnak, hogy
milyen nagyszerűek vagyunk vagy lehetnénk,
ha a gonoszság nem irigyelné meg tőlünk a korrekt kibontakozást.