Mickey webnaplója

Amire ma hajnalban felébredtem, az éppenséggel nem hogy nem volt rémes, hanem a valóságos életem egy elképzelhető szituációját tükrözte. Magam is meglepődtem rajta. A szereplő figurák a regnumból és a gimnáziumból „érkeztek”.
Valamiféle házibuli lájtos csevegése folyt. A fickók kezében pohár benne valamilyen ital.
Beszélgettek, beszélgettünk.  KK mosolyogva telepedik mellém és ravaszul vezeti fel a témáját. Én valamikor a neten továbbítottam autóeladásról szóló emailt. Ő most használt autók eladását közvetíti internetes formában. Most térnek rá arra, hogy feltüntessék a kocsik árát vonalkódos formában. Nem érdekel-e ez a munka, mert ő ki akar belőle szállni. Mondom, jól teszi, hogy kiszáll, én viszont nem kívánok beszállni. – Nézd – mondom neki –, én már nem kívánkozom dolgozni, ha mégis, tán harangozást vállalnék, ha megmutatná valaki a gombot, amit meg kell nyomni. És mosolyogva otthagytam.
Ahogy sétálok a beszélgetők között, DI éppen valami szaudi bankrablás részleteit ecseteli, pontosabban ecsetelné, de ekkor megállítja CS, aki mindent sokkal pontosabban ismer, és azonnal átveszi a szót. Részletesen elmondja, hogy mi is történt. DI mosolyog:  – Ezt mondtam volna el, ha nem szólsz közbe. De a kulcskérdés, hogy bele kellene látnom a rabló tudatalattijába, hogy megtaláljam a motivációját.
Na, ezt a magaslabdát nem hagyom ki: – Egyszerű – mondom nekik –, „lenyúlom” a másik tudatalattiját, és akkor nekem két tudatalattim lesz. Az én tudatalattim megbeszéli az ő tudatalattijával, mit miért tett, és máris adva a megoldás.
És mosolyogva továbblépek.
Az a meglepő ebben az egészben, hogy a szereplők mind „hozták a formájukat”.
Én is.
Álmomban is magam voltam.
Éberen is szoktam szórni a poénokat. 
Majd elfelejtettem, az álomképek alatt (esetleg egész éjszaka) egy Beatles-dalt érzékelt belső hallásom:
I'm down.  
Ez reggelre ébredve megváltozott. Az olasz Oh, Serenella c. sláger ismétlődött bennem non stop.