Mickey webnaplója

Ha jön az ár, védekezünk, ha nagyobb az árvíz, jobban védekezünk. De ha minden korábbinál magasabb árhullám jön, akkor „szigorítóba” teszik a védekezést, amit katasztrófa helyzetnek neveznek el. Ettől kezdve megváltozik a szervezés. A civilek spontán próbálkozásai megszűnnek. A segíteni kívánó vagy regisztrál, vagy nem dolgozhat. Ha regisztrál, akkor is megmondják neki, mit tegyen, mit tehet, mennyire kockáztathatja egészségét, életét. Viszont az egyenruhások (katonák, rendőrök, tűzoltók) parancsra ott tartózkodnak, ahol talán nem is akarnának, ha tehetnék. A fb-on naponta láthattuk a katonai irányítást részleteiben. Mindenütt egyenruhások, akik nem sóderolnak összevissza, hanem megfogalmazásuk eleje minden esetben: Jelentem… Már-már komikus, egyes szituációkban. (Tudom is én: Jelentem, hogy egy vaddisznóanya és nyolc vaddisznómalac haladt át a 78-as számú úton. Jelentem, hogy mindenki megkapta a megfelelő eszközöket a tisztálkodáshoz. stb. A civil nem jelent, csak elmondja ugyanezt „jelentés” nélkül.)
A sarkosságot példázza, hogy noha mára elindult térségünkben az apadás, egész éjjel, reggel és nappal is a Dunával párhuzamos utca minden sarkán egy vagy két rendőr, polgárőr, hivatalos személy állt. Senkit nem engedtek át a védvonalakon. Sőt az úttestre se. A Duna mentén mindenütt POLICE feliratú PVC szalag. Lényegében a karhatalom nevének kimondása, egyszerűbbnek tűnhet, mintha azt írják a szalagokra, TILOS A BELÉPÉS.
Hát nem mentem be, ha már ennyire tilos, és még vigyáznak is rá, nehogy a tilosság ellenére behatoljon valaki is a tiltott zónába.  
Órákig csámborogtam reggel, hátha akad valami érdemleges téma, mely fotózást kíván, de csak közhelyekre találtam.
Megemlítem, hogy a plébánia naponta 400 szendviccsel kedveskedik a gátakon dolgozóknak. Ma reggel is hozták a kenyereket, hogy megrakják sonkával, vajjal őket mise után. Tanúja voltam, hogy egyik sarokházból kijövő asszony kérdezte az éjjel ott posztoló férfitől: hozhat-e neki kávét. Igenlő választ kapott: Két cukorral kérem.
Még elmehettem volna a Szentendrei útra, hogy a dagadt patakot lefotózzam. Nem tettem, mert ellenkező irányban indultam, és mert semmi különös nincs abban, hogy a patak kilépett a medréből. Máskor is kilépett, csak most tíz centivel magasabb ez a kilépés.     
A legérdekesebb témát nem igazán tudtam becserkészni. A patak túloldalán, a vasúti töltés felújításával párhuzamosan feltárták a töltés oldalában lappangó római kori vastag falmaradványokat. Ezeket érdemes lett volna közelről fényképezni. Talán ha vége az árvíznek. Merthogy alkalmasint visszatemetik a falcsonkokat.
Még megjegyzem, hogy jó tudni, apad az árhullám, nagyobb veszély nem fenyeget – minket. De messze még az időpont, amikor az ország déli csücskén is túlhalad a nagy víz. S addig még sokaknak okozhat fejfájást, kellemetlen meglepetést, még sok anyagi és élőmunka-ráfordítást kíván a dunai árvíz. Az biztos, hogy nem felejtjük el egyhamar.