Mickey webnaplója

Egy Michael Norton nevű fickó előadást tartott arról, hogy igenis boldogít a pénz.
A 11 perces előadás során elmondja, hogy hazai, majd néhány külföldi kísérletet végeztek, melyek során diákoknak (szegényeknek, gazdagoknak) egy borítékban pénzt adtak át azzal, hogy estig költsék el magukra. A kísérletben szereplő résztvevők kontrollcsoportja tagjaitól azt kérték, hogy költsék el egymásra. Utóbb megkérdezték az alanyokat: Milyen az általános közérzetük? A magukra pénzt költők semmi különösről nem számoltak be. Akik másokra költötték a rendelkezésükre bocsátott pénzt, azok boldogabbnak tudták magukat, jó általános közérzetről számoltak be.  És ez független volt attól, hogy kevesebb vagy több pénzt költöttek el. Íme az előadás http://www.ted.com/talks/michael_norton_how_to_buy_happiness.html
Valami lényegesre jöttek rá a kísérletet végzők: Nevezetesen arra, amit a katolikus egyház óriásplakátja hirdetett: Jót tenni jó.
Más szavakkal. Jobb adni, mint kapni.
Kétféleképpen terjeszteném ki ezeket a következtetéseket.
1. Nemcsak a pénz világára igaz az adakozási készség, a szolidaritásvállalás a rászorulókkal, hanem mindenféle anyagi javakra. Étkeztetés, vetőmag biztosítása, még használható textíliák, ingóságok rendelkezésre bocsátása, nyaralók megosztása másokkal szezonban, szellemi kincseink megosztása. Egész biztosan örömöt szerzünk magunknak azzal, hogy megszabadulunk felesleges kacatjainktól, olyanoktól, melyek másoknak hasznára, épülésére, szórakozására, gyógyulására,  tanulásának elősegítésére s ki tudja, még mire, lehetnek.
2. Törekedni kell a kölcsönösség kultúrájának kialakítására. Mert lehet, hogy jobb adni, mint kapni, azért lássuk be, hogy egy éhezőnek is megkönnyebbülés, ha ételt kap, a szomjazónak is, ha italhoz jut, a rongyosnak is, ha felöltöztetik, a szutykosnak is, ha tisztálkodási lehetőséghez jut, a hajléktalannak is jó, ha szállást kap, és még sorolhatnám. Az alapszükségletek kényszerítő erővel kikövetelik teljesítésüket.
Kicsit más a helyzet a nem alapvető szükségletek kielégítésével. Ezek nélkül lehet élni, de bennük való részesülés örömet szerez. Ezek elfogadásával is több a probléma. Az emberek érzékenységére vigyázni kell. Nem mindenki szeret elfogadni.
Ilyen értelemben biztos jobb adni, mint kapni.
Aki ad, annak van miből adnia. Aki kap, valamiképpen ínséget szenved. Ezt beismerni nem túlságosan könnyű. Alázat nélkül nem megy.
Két dolgot érdemes megfontolni.
Isten ingyenesen szeret minket. Mindent tőle kaptunk, minden ajándék, ingyenes ajándék, melyben jókat és rosszakat egyaránt részesít. Pl. napsütés, szomjoltó víz, gyümölcstermés, eső stb.
Ha ő ingyenesen ad nekünk, akkor nekünk is így kell cselekednünk. (Ne tudja a bal kezünk, hogy mit adott a jobb.) Jó példája ennek az irgalmas szamaritánus, aki a leütött, kirabolt embert ellátja, s biztos helyre menekíti. A jézusi parabola vége: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen.”
Azt kell észbe vennünk másodszor, hogy a jó cselekedetek miatt az ínségesnek felesleges szégyenkeznie. Inkább azt kellene mindenkiben tudatosítani, hogy a jótettek lánccselekedetek. Adok neked, mert rászorulsz, nekem meg feleslegem van. De ha tehetőssé leszel, s gonddal küszködővel találkozol, neki fizesd meg, amit korábban kaptál, és így tovább, vég nélkül.
De jó lenne, ha elterjedne ez a mentalitás.