Mickey webnaplója

Van az ószövetségben egy furcsa könyv, amelyet egyesek nagyon nem szeretnek, mások pedig igen. Én az utóbbiak közé tartozom. A Prédikátor könyvéről van szó. Ez az egykori bölcselő azon mereng, hogy e földön minden csak hiábavalóság, csupán szélkergetés, csupa hiúság, azaz hiábavaló dolog.
Meg kell hagynom, elég spleenes a könyv. Nem is azért szeretem, hanem azért, mert elgondolkoztat az élet értelméről. Ha a Duna partján mélázok … sétálok, szinte megélednek bennem a világ kortalansága, a dolgok ismétlődései, mint a hullámok egymásutánja. Hasonló gondolatok kapnak helyet tudatomban. Egyszer leviszem magammal a Bibliát, és ott a folyóparton fogom a Prédikátort elolvasni.
Így indít: „Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér – így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. Minden fáraszt (íme, a spleen). Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: »Lám, ez új«, az is rég megvolt, azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.” (Préd 1,4–10)
És ez így 12 fejezeten keresztül. Sok mindenben igaza van, sok minden üresjáratnak látszik, bár a világ valahonnan (a Nagy Bumm) tart valami (a világ vége) felé. Valahol tartunk. Senki se tudja, hogy a kezdethez vagy a véghez állunk-e közelebb.
Azzal vitatkozom, hogy senki se mondja, szeme eleget látott, füle eleget hallott. Vannak, akik mondják. A jezsuiták mesélték: az öreg lefeküdt az ágyába. Az asszony látta, hogy történés van. Kérdi, hozzak-e pálinkát kendnek? Ne pálinkát hozzál, hanem a papot, mert most meghalok. Az asszony hozta a papot, a bácsi pedig meghalt, ahogyan megígérte. Gondolom, eleget látott és eleget hallott. Elcsodálkozom a régiek érzékenységén. Honnan tudták, hogy ennyi volt? Hová lett ez a hatodik érzékünk?
Aztán azzal is vitatkozhatnék, hogy csakugyan megvolt a régi időkben minden, ami ma van? Itt ülök a PC előtt. Nem volt meg. Legfeljebb csírájában, amiből a XX. században bontakozott ki.
Érdemes elgondolkozni Prédikátor könyvén, a lapokon keresztül folyó eszmefuttatáson, s vitába szállni vele itt-ott. Érdemes azon is elgondolkozni, hogy mennyi értelme van az emberi törekvéseknek. Hány fotós hány képe vezet megelégedettséghez. Hány festmény kell a gazdagoknak, hogy azt mondja: ennyi elég. Nem sorolom fel a minket körülvevő valóság elemeit, ház, kert, lakás, berendezések, komfortunkat biztosító eszközök… Miből mennyi elég, mikor mondjuk, hogy most elég. A tőkés mekkora profitra mondja, hogy elég? A futballista hány gól elérésekor mondja: elég, és az úszó és a tudós és a… És mi van akkor, ha már elég. Mi jön az elég után. Mi elég az embernek?
Ezt persze mindenki maga dönti el. Hitem szerint a végtelenre vagyunk nyitva. sőt a Végtelenre. És csak Ő elég. A többi efemer, hiábavalóság, szélkergetés, unalom, hiú ábránd, esetleg csömör, üresség érzése, kifáradás.
Olyan találó a svéd gyermekvers – tudom, már idéztem –, az, amikor egy kiló bélyeget hoz a gondoskodó apa a fiának, aki azonnal abbahagyja a bélyeggyűjtést.
Olyan találó a 126. zsoltár. „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt… De a pihenőnek is megad minden áldást az Úr.”
Azzal zárom posztomat, amit a zsoltár alatt találtam lábjegyzetben: A Teremtő mindenhatóságának és a világ esetlegességének megkapó szembeállítása ez a zsoltár. Csakugyan az. Miként a Prédikátor könyve is.
Érdemes lemenni vele a folyópartra, és ráérősen szemlélődve végigolvasni.