Van nekünk egy olyan, boldoggá avatás elé néző, szent életű tudósunk, aki jó időkben és rossz időkben egyaránt a tiszta tudományt szolgálta, a néplélek és a magyarság életének, jeles napjainak a kutatója volt. Fáradhatatlan tevékenységre utal a két plusz egy kötetben kiadott munkája ünnepeinkről, melyekben – emlékezetem szerint – a nap szentjéről ír, az esetleg nevéhez kötődő népszokásokról, az illető szent tiszteletének jeleként településnevekről, templomok titulusáról.    
Van ennek a Bálint Sándornak egy Ünnepi kalendárium című kötete is. Ebből ollózok ki két részt. Az első megmagyarázza, hogy egy közösséget alkotnak a nem kanonizált és kanonizált szentek, továbbá a földön élők, és azok is, akik már odaát készülnek ballasztjaiktól való szabadulásuk után szentté lenni. Mindezeket ünnepelné az egyház. Meg is teszi, csak hogy a halottak napja. (nov. 2.) valamiért kiszorítja az emberek tudatából ezt az ünnepet, amely egyébként talán még fontosabb, mint ama rá következő emléknap. Bálint így ír:
„Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás: a szentek egyessége [közössége]. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.”
Majd egy hosszú-hosszú barokk litániát jegyez le, amely a Biblia alakjait veszi sorra, és emlékezik meg az ott említett szentek sokaságáról. (Hosszúságára való tekintettel nem írom ide. Inkább megidézem kalendáriuma végét.)  
„Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, név szerint nem emlékezik meg. Amint a Jelenések könyve írja (7,9–10): Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!«”
Ez az alapos összegező tudós a Mindenszentekhez kapcsolódó településneveket is felsorolja:    
„Mindszent nevezetű, összetételű, föltétlenül középkori eredetű helyneveink, amelyeknek sokszor már más a védőszentjük: Mindszent (Alsófehér, Csongrád, Fejér, Győr, Komárom, Pest, Szepes), Csehimindszent, Csíkmindszent, Csonkamindszent (Baranya), Érmindszent, Felsőmindszent, Garammindszent, Jászómindszent (Poproc), Koksómindszent (Vsechsvätych), Mátramindszent, Pinkamindszent, Újmindszent, Zalamindszent. Elenyészett: Bátamindszent (1332), Kápolnamindszent (1289), Okrimindszent. (1183)”
Még ide írom kis változtatással Halmos László motetta-szövegét:
Minden szentek Istent dicsérjétek, ujjongjatok és énekeljetek!
Daloljatok az Úrnak citerával és zengő muzsikával.
Harsona zengje, s búgó kürtök Őt.
Ujjongjatok az Úr s király előtt!