– Deskénél olvasom:
„K ...: olvasom blogját. Úgy terjeszti a rosszkedvet, mint a pestist. Méltatlan magához, kultúrájához, szakmájához. Bocs, ha Maga azokat nem szereti, az OK, de … vannak mosolygós gyerekek, sikerült hétköznapok, és az élet egészen biztosan folytatódik utánunk is. 1300-ban nem szerettem a kolerától félni. Ha Maga szerint baj van, nem inkább lelki segítséget, biztatást kéne adnia olvasóinak (is)?! d.” 
– Olvasom Petőfitől:
/ Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed. / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát (ti. lantot) félretedd. /
Elgondolkoztató. Petőfi túl szigorú. Még saját pozitív élményeim sem elég hangsúlyosak ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjanak.
– Mit kezdett volna Babitscsal, aki így indít: / Csak én bírok versemnek hőse lenni, / első és utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam. /
– Mit azokkal, akik még csak nem is versben közölték magukat, hanem énregényekben.
– Jóval utóbb, napjainkban pedig a virtuális térben, mezőben, blogok kreálása formájában.
Muszáj megvédenem valamennyire kortársaimat, akik saját drámájuk nyilvánosságra hozatala által segíthetnek másoknak, hiszen minden emberi élet sorsdráma egyben.  Teli jóval, rosszal.
– VI. Pál mondta: „Napjainkban nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége a világnak.” Egy becsülettel megírt blognak pedig lehet ilyen vetülete.
– Nem mondom, hogy nagy birkaságok mellett menjünk el szó nélkül. De ne ragadjunk bele. Nézzünk rá, és hagyjuk magunk mögött. Vagy ha már írunk a rosszról, írjunk értékekről is. Mivel sokszorosan többen adják át a rossz híreket, mint a jókat, ez utóbbi megvalósítására helyes törekednünk.
– A kiinduló gondolathoz volt még egy érdekes adalékom, de mivel nem jegyeztem fel reggel, estére elpárolgott lyukas agyamból.
Azt még nem tudom, hogy átmenetileg-e, vagy véglegesen.