Meggyes tanár urat igen hosszú pályafutása során többféle ragadványnévvel illették. Mint a legtöbb tanár, ő is tudta, hogy mi a neve a háta mögött. Tanárkodása első idejében „Ketyegő”-nek titulálták. Rá nem jövök, hogy miért. Utóbb pedig – az én időmben – Gyökérnek. Valójában ennek az eredete is ködbe vész. Tudtuk, hogy tudta, hiszen a latinisták ugyanúgy rákérdeztek, mint az oroszosok. Ő pedig félszeg mosollyal nyugtázta a szokatlan kérdést, de ha kommentárral is, megmondta: Hű, de ökör, még ezt se tudja? Radix – mondta a latint tanulóknak, kóreny – mondta az oroszosoknak. Mondott még egyebeket is. Pl. ha valaki hetet-havat összehányt, arra megjegyezte: Aha, kuglóf és petrencerúd. Aki pedig még ennél is kevesebbet tudott, azt leállította: „Tűnj el, nyom nélkül!”
Most már csak az a kérdés maradt megválaszolatlanul, hogy képes-e valaki nyom nélkül eltűnni. Egyáltalán értelmezhető-e a nyomtalanság mint olyan. Közhely, még ha nem is igaz, hogy ha egy lepke Kínában összecsapja a szárnyát, és az valamilyen okoknál fogva tovább erősödik, előfordulhat, hogy Európában hatalmas orkánként jelentkezik. Inkább fordítottja szokott előfordulni. A tóba dobott kavics gerjesztette hullámok csakugyan semmibe vesznek rövid idő alatt. Az ember élete hanyatló szakaszában kezd elcsitulni, mint az említett hullámok. Arany Jánost is megkísértette a nyom nélkül való eltűnés. Ismerős a spleenes verse: / Letészem a lantot. Nyugodjék. / Tőlem ne várjon senki dalt. / Nem az vagyok, ki voltam egykor, / Belőlem a jobb rész kihalt. /
Nincs okom kételkedni a költő igazában, de vajon sejtette-e, hogy akárhova teszi a lantját, az utókor egyik legnagyobb magyar költőjeként fogja emlegetni. Letett lantjával együtt is. Hiába írja, hogy belőle a jobb rész kihalt. Ez csupán a megpróbáltatásai miatti panasza. Elhiszem, hogy őszinte. Leverik a szabadságharcot. Ha jól emlékszem, meghal Piroska lánya, magamagának pedig a hasfalán egy meglehetősen nagy seb kísérte végig életét, mely sok kényelmetlenséget okozott neki, s mely nem múlt el róla soha. Megértem hát, hogyne érteném. Csakhogy nem az értékesebb rész halt ki belőle, hanem a múló fájdalmak nem akartak szűnni. Hogy az értékesebb része halhatatlan, ezt mint reformátusnak tudnia kellett. Tudta is. A jobb része most is él az örök boldogságban. Szelleme közöttünk, emlékezete bennünk, verseskötetei polcainkon, a könyvtárakban, az interneten.
Tehát lehet, hogy nem készültünk oroszból, hanyagoltuk a latint, de nyom nélkül nem tudunk eltűnni akkor se, ha szeretnénk.
Nyomunk marad. Nyomunk marad a jövő generációiban, környezetünk kultúrájában, hosszabb-rövidebb ideig követendő vagy negatív modellként hatunk azokra, akikkel társasági viszonyban álltunk: nyomunk marad; és hogy milyen, az rajtunk is múlik.                             
Horatius pozitívabban látott, mint Arany.
Non omnis moriar… – írja. Nem halok meg egészen.
Neki volt igaza.