Igazból nem is ócska tálakról és faszenes vasalókról akarok emlékezni. De egy kicsit azért körülnézek egykori konyhánkban. Alpakka étkészletünk volt: Berndorf. Máig őrzi valamelyik tesónk a fafiókos, faházikóra épített kávédarálót. Ezen persze nem szemes kávét daráltunk, hanem pörkölt árpakávét. Nem tartott ébren, mint az igazi, de meg lehetett inni. A tejet hajnalban meghozták a tejesek. A nagy aluminiumkannák mellett érkezett fémrekeszekben az üveges tej. Csak úgy csörömpölt, ahogy levágták a járdára. Az üvegek többnyire mintásak voltak, rajtuk a malátareklám: egy pucér gyerek, aki úgy iszik, hogy mellémegy a kávéja. A neon malátareklám sokáig látható volt talán a Nyugati téren, de lehet, hogy az Oktogonnál. Ugye az Oktogon volt korábban Mussolini tér, utóbb November 7.-e tere, mígnem visszakapta nyolcszögletű kiképzése miatt Oktogon nevét. A tejesüveget viaszos kartonkorong zárta le. Cseréltük az üveget vásárláskor. Vittük a kimosott üreset, s kaptuk a tejjel töltöttet.  A konyhában volt hagyományos vegyes tüzelésű sparhelt, de leginkább a petroforon történt a főzés. Ez egy praktikus petróleumfőző volt. Porcelánedényeink szépek voltak. Voltak szinte mindig pöttyös (babos) bögréink. Nekem mégis egy másik mintájú tetszett. Ibolyamintás Zsolnay-áru.
A kályhákba a begyújtást hamar megtanultuk. Hiszen télen mindennapos tennivaló volt ez. Valamiért fidibusznak hívták a rúdformán összegyűrt újságpapírt. Ennek kellett lángra lobbantani az aprófát (a nagyon jól hasadó akácot használtuk erre a célra) vagy az alágyújtósnak nevezett olajos fűrészportartalmú tasakokat. Sok fát, sok szenet használtunk. Ó, azok a szenek. A sziléziai lengyel szén szétégette a kályhát, olyan hőértékű volt. A brikett szénporból sajtolt valami, az NDK-brikett volt a sztár, a tojásszén a megtűrt. A lignitnek pedig igen szerény becsülete volt. A fákat fel kellett aprítani. Általában egy napi szórakozást jelentett, a tuskóra tett hengeres fák feldarabolása. Emlékezetem szerint az akác, a fenyő jól hasadt, a tölgy kevéssé, a gyertyán pedig visszarúgott. Azért elbántunk velük. de nemcsak mi. Öreganyám ember fogadott. Ez az ember egy jó nevű arisztokrata volt. Politikai okokból alávetett sorsánál fogva favágást vállalt. Jól és kitartóan dolgozott. Itt abbahagyom, mert ez csak egy poszt. Ha máskor még úgy adódik, kitérek rá, miféle tárgyak vettek körbe minket, amikor én még kissrác voltam.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 30-hoz Ráchel saját gyereket akar, de nem jön össze. Bilha szolgálóját „hozzáadja” Jákobhoz, hogy az Ráchel ölében szüljön gyereket, akit emiatt sajátjának tekinthet. Az szült, és fiát Dánnak nevezte.   [itt beszélő nevek fognak sorjázni, de nem térek ki rájuk]. Bilha újra fogant, s megszülte Naftalit. Lea se akart lemaradni, s szolgálóját, Szilpát Küldte Jákobhoz, hogy növelje általa gyerekei számát. Ő megszülte Gádot, majd Ásert. És még mindig nincs vége. Lea maga is szült, fiát Isszachárnak hívta. Sőt. Megint fogant, s megszülte Zebulunt. Már nem számolom őket. A következő lány lett: Dina.
Ráchel újra próbálkozik.  Ezúttal fogan: megszüli Józsefet. Immár kész a névsor, talán Dinán kívül mind együtt legeltetnek, amikor eladják öccsüket, Józsefet egy izmaelita karavánnak. De ez majd később. Itt még szó esik Jákob meggazdagodásáról egyéb vonatkozásban. Lábántól elbocsátását kéri, s megegyeznek bérében: a nyájból a foltos birkák és kecskék Jákobéi, az egyszínűek Lábánéi legyenek. Nem tudom, mit szólnak hozzá a biológusok, de az elbeszélés szerint a birkák meghágása itatás alatt történik. Jákob valamiféle csíkokra vágott leveleket tart a kosok elé, amitől utóbb csupa csíkos bárány születik. A lényeg: hamar óriásira szaporodik családja és nyája is. Lám nem is olyan balek ez a Jákob.
Közöm.    
Az Úr gondoskodik Jákob jövőjéről, aki ugyan csalással szerezte meg, de érvényesen elsőszülöttségi jogát. Megáldotta szép feleséggel, hasznos asszonnyal, s azok szolgálóival, hogy nagy tempóban váljanak néppé a választottak: (a gyermekek utódai lesznek a tizenkét törzs).  Látjuk, újra beigazolódik: az Úr elrendezi sorsunkat.