Ez jobb, mint a gut besser, gösser.
Azért jobb, mert én találtam ki. Azért jobb, mert nem akar semmivel többet sem jelenteni, mint egy dobszóló imprója. Jelentése nincs, csak ritmusa: tititititititá. Olyan ritmusos, mint Utassy József négysorosa: Szemere szomorú szamara számára. A játékosságán kívül halljuk a dobok pergését, Magasból indul, s lefelé tart: e-o-a-á.
Már csak egy cintányér hiányzik. Simán odaférne a vers végére – mutatom
Szemere
szomorú (jobb lenne rövid u)
szamara
számára (lelassul a hosszú magánhangzók miatt
Psssst! T-pam-pam-sssssh ssssssssh ssssssssh
No, ilyen nekem ez a szabadabadabadabb. Könyvkorrekció során bukkantam ma a szabadabb szóra. Jó szó. Innen már csak ki kellett bontani, ami benne rejlett.
A szabadabb azért is időszerű, mert ma szabadabb vagyok, mint tegnap voltam, s remélem, holnap is szabadabb leszek, mint ma voltam. Ez a szabadság a közérzetemre vonatkozik, mely kezd az influenza fojtogatása alól felszabadulni.
Nem hagyom, hogy szidják az antibiotikumokat. Ha ritkán is, de nagy szükség van rájuk. Amikor az egyéb próbálkozások kudarcosak, akkor nehéztüzérségként bevethetők a fertőző gócok szétbombázására. Valahogyan így élem meg a nyomás alóli szabadulást.
Már ma is szabadabb vagyok, de
Holnapra még szabadabadabadabb leszek. 
Lábjegyzet. Közöm a Ter 33-hoz. Ézsau és Jákob találkoznak. Mint az előzőekből kiderül, Jákob ajándékkal várta bátyát: 200 kecskét, húsz bakot, 200 bárányt és húsz kost, harminc tevét csikajával, negyven fiatal tehenet, tíz bikát, húsz szamárkancát és tíz szamárcsikót adott neki. Elég tekintélyt parancsoló a felsorolás (Mennyi lehetett akkor az egész nyája?). A találkozás során nagy összeborulások, s kölcsönös bemutatkozások: Ki kihez tartozik, kinek a fia stb. Ézsau vonakodik elfogadni öccse ajándékát mondván, hogy neki többszöröse van, minek még. Végül mégis fogadja a jószágokat, s megegyeznek abban, hogy Ézsau törzsével a szokott tempójában, Jákob pedig a gyerekekkel és a nyájjal poroszkálva haladgat. Volt ebben némi tartás. Mindenkinek jobb, ha mielőbb elkülönülnek egymástól.
Közöm. Az anyagiakhoz való ragaszkodásom elég sokat változott életszakaszaim során. Valamikor egy golyóstollért lehajoltam az utcán, s irigyeltem azokat, akik karórát találtak. Idősödve nem érdekel, hogy Parker-tollam van-e, vagy ICO. Felkapom, mert fel akarok jegyezni valamit. Órát kaptam többször is. Egy részüket elajándékoztam, mert csak egyet csatolok karomra. Azt is ritkán teszem. Mindenütt belefutok időjelzőkbe (a PC sarkán, a tévé képernyőjén). Ezer és egy óránk mutatja az idő múlását. Nem érdekel az óra. De a pénz se. Jobb nyugdíjat számoltak nekem, mint amiben reménykedtem. Nincs szükségem pénzre, sem tizenöt öltönyre, semmire. Megértem Ézsaut, aki szintén nem szűkölködött. Az ajándékozás misztikus valami. Biztos, hogy önzetlen? Mit akar cserébe az ajándékozó? Így volt ez már sokszor és sokhelyütt. Pl. Trójában a falóval: Timeo danaos dona ferentes, azaz félek az ajándékot hozó görögöktől. Vagy pl. Pelikán elvtárs esetében, akit malackával etetnek, sejtetve vele (munkaebéd enyhe gyomorgörccsel, ahogy az már lenni szokott), hogy fognak még valami fontosat kérni tőle.