Mickey webnaplója

Valamikor – kb. 7 éve – nyáron alvó unokámat babakocsiban tologatva a Balaton mentén el-elgondolkoztam dolgokon. Ő aludt, a koradélutáni rekkenő hőségben szinte üres volt a part. Mindenki pihent, emésztette a palacsintáját, sült keszegét, lángosát. Körülöttem csend. Rájöttem az út menti növényeket, virágokat szemügyre véve, hogy legtöbbjük nevét nem ismerem. Nem vagyok botanikus, még növényhatározóval a kezemben se tudnám biztonsággal beazonosítani némelyiküket. Pedig az ember elnevezte őket egy vagy több névvel illette őket. A füves ember még azt is meg tudja mondani a legtöbbjükről, hogy mi az élettani hatásuk, gyógyhatásuk. Elképzeltem (később a Larousse megerősítette), hogy az élővilág fajainak jó része még felfedezetlen, meghatározatlan. Azt is elképzeltem, hogy az ismeretlen fajok egy része sose válik ismertté, mert mielőtt erre sor kerülhetne, az ember pl. az őserdők kiirtásával egyszersmind az ott élő fajokat is kiirtja. Aligha visznek a favágók magukkal botanikust, hogy végezzen „leletmentést”.
Tegnap írtam az ötletekről, és arról, hogy reklám és támogatók nélkül az ötletek elenyésznek. Ugyanez igaz az élővilágról is. Vannak olyan fajok, melyek létükkel ugyanúgy dicsérik Alkotójukat, mint a nagy ismertségnek örvendő társaik. A muskátlinak esélye nem volt Dél-Afrika erdeiben az ismertségre, amíg magával nem hozta és meg nem honosította Európában valaki. Ugyanígy annak a dísznövénynek sem, amelyet szűk két évszázada a bécsi udvari kertész, Dieffenbach magával nem hozott Kanadából. Itt elterjesztve szerényen magáról nevezte el dieffenbachiának.
És ugyanez igaz a grafománokra is. Némelyikük neve ismertté válik. A lapok, a jól ismert nevek cikkeit hozzák évtizedek óta, mi bloggerek pedig csendben tesszük a magunkét. Posztjainkat olvassa, idézi, aki akarja. Úgy élünk és alkotunk, mint a nevenincs növény, melynek a létét egyedül az Isten ismeri. Hiszen ő alkotta.
És most sírok. De nem az előzőek miatt. Nem. Az évnek ebben a szakaszában a nyárfa vattaszerű, szél által szálakra szedett s a levegőt teletöltő termésétől szemem könnyezik, a dörzsölgetéstől vörös lesz, torkom kapar, pedig nincs gyulladásban. Az jár jól, aki ki se nyitja a szemét, és aki légszűrőt dug az orra elé.
Lábjegyzet a Kiv 37-hez. Becaleel, a művészi és kivitelezési ambícióval megáldott mester, „a csinálós ember” folytatja, amit elkezdett. Elkészíti a ládát, a kitett kenyerek asztalát, az illatáldozat oltárát, a hordozó rudakat arannyal befuttatott akácfából. Pártázattal, kerubokkal díszíti. Az engesztelés tábláját és a mécstartót, a hordozó gyűrűket aranyból készíti. A mécstartóhoz mandulavirág-motívumot használ. Készít még koppantót és serpenyőt egy talentum aranyat felhasználva hozzájuk.
Közöm. Láttuk és látjuk, hogy nem sajnálta a mester az aranyat. Minden munkája aranyfényben ragyogott, mert a Fényességesnek készült a Világosságnak.  Valamiképpen rá utal, őt jelképezett minden. Kicsit meglepett a leírás hangulata: A Kalevalában lehet hasonló stílusú leírást olvasni. Mintha a készítés himnikus hangvételt kapna. Persze a Biblia lényegesen korábban keletkezett. Ez csak úgy bevillant. Különösebb jelentősége nincs. Tanulság lehet: a csinálós embernek serénykednie kell, az az ő talentuma, az elmélkedőseknek pedig elmélkedniük, mert eme hajlam az ő ajándékuk.