Mickey webnaplója

Emlékezetem szerint ebben a formában még nem írtam meg róla, csak részben. Még újságírói akadémiára jártam, amikor megfogalmazódott bennem. Utálom a kritikát. Utálom, amikor egyes írásaimat szétszedik, elemzik, és okoskodnak a részek mikéntje miatt. Lehet, hogy szamárságot írok, de miért akarja más az ő szamárságára módosítani? Még tanultam a szakmát, amikor megírtam: cikkem az én újszülöttem. Ne bántsa senki! Olyan, amilyen, nem tökéletes, hiszen én sem vagyok az. Mindig törekszem egészséges újszülötteket létrehozni, de fogadják el úgy, ahogy létrejött. Ez volt pályafutásom kezdetén. A végén pedig hasonló történt. Cikkemet összeraktam rendesen, de nem jelent meg. Indoklás: azért nem, mert a lap olvasói nem értették volna meg, mit miért fogalmazok úgy, ahogyan. Akkori reflexióm lényege két mondatban: Egy főszerkesztő felelőssége és szíve joga eldönteni, hogy mit jelentet meg és mit nem. Ezt válaszomban szerepeltettem. Hogy egy főszerkesztő ismeri olvasótábora (kb. 5-10 000 ember) ízlését, tudatállapotát érdeklődési körét, ezt több mint merészség kijelenteni. Az (újság)író minden anyaga lövés a sötétbe. Utóbbit nem írtam meg válaszlevelemben.
Még egy alkalommal foglalkoztam a kérdéssel, a Bundicsfilm kapcsán. Az idős Bundics alapkérdése neki létkérdéssé lett: „Leveske?” Ha van leveske, akkor jó, ha nincs leveske, akkor rossz. Utóbb kiderült, hogy az idős ember kiszáradt. Nem kapott elég leveskét.
Mindmáig lesem a fb-on: van-e megosztás, van-e lájk, van-e hozzászólás. Van-e komment? Azaz van-e érdeklődés aziránt, amiről írok, írunk.
Honnan ez a szomjúság?
A lövés a sötétbe azt jelenti, hogy a közlés, mint tett megvalósult. De hogy célba talált-e, megérintett-e valakit, súrolta-e valakinek az érdeklődését, hatott-e rá esztétikailag, vagy egyáltalán, bármiféle módon, arról csak ezeken a csatornákon értesülünk. Itt – a virtuális mezőben – nincs író-olvasó találkozó, nincs rádióinterjú a szerzőkkel, nincs propaganda. Ettől bizonytalanabb létének értelmében, de másfelől ettől szabadabb is, mert kevesebb kontrollt kap.
Hát ezek között a határok és határtalanságok között keletkeznek dalaink, epigrammáink, ódáink, elégiáink, balladáink, indulóink, epikus felhorkanásaink, stb.    
Lábjegyzet a Lev 7-hez. Van még néhány áldozatfajta: Jóvátételi áldozat. Nem kell magyarázni, mit kell jóvátenni. Közösségi áldozat. Sokszor a közösség dicsőítő, hálaadó áldozata ez. Itt megjelenik a kovászos kenyér is, mint felajánlható áldozat. A fogadalmi áldozat indítóokát se kell magyarázni. Még megemlíti a szerző, hogy a harmadnapos áldozati húsból ki-ki csak saját felelősségére ehet. Az ottani meleg klíma miatt ez teljesen érthető. Igaz, hogy állatokat és terményeket áldoznak fel, de aki hamisan veszi magához ezeket, mert tisztátalan, vagy az Úrnak járó részből eszik, ki kell azt irtani a népből. A pap jelképesen „lengetéssel” ajánl az Úrnak járandó némely részt. Valójában pedig maga fogyasztja el.   Közöm. Az ószövetségi törvények nem szólnak emberek áldozatként való bemutatásáról. (Ld. aztékok nagyszámú szívkitépős gyakorlatát.) Itt mégis egy kemény megtorlást említ a szerző. Aki hamisan veszi magához az áldozat húsát vagy az Úrnak járó részt eszi meg, ki kell irtani. Hogy hány ilyen precedens volt, ki tudja? A mai legkeményebb törvény a saríja. A kereszténnyé létet keményen megtorolja, életével fizet, aki ilyet tesz. A nőket máig megkövezi, ha házasságtörésen éri. Úgy tudom Szudánban a szülő nőt elengedték. Remélem, nem gondolják meg magukat. (A rá szabott ítélet 100 korbácsütést és akasztást helyezett kilátásba.) De hány eset nyilvánosságra se jut!
Kyrie eleiszon! „Nem tudják, hogy mit cselekednek.”