Mickey webnaplója

Ez a poszt igazából kettő. Hosszát tekintve. Első részét azoknak szánom, akik nem ismerik közös blogukat (neve: Hogy is volt?), s ahova most olvasási szokásainkat írjuk le. Ki-ki azt, amit gondol róla, s ami eszébe jut. Én ezt írtam:
Írás az olvasásról
Muszáj az írást említeni, mert írás nélkül nincs olvasás. Az én időmben nem kellett óvodás korunkban doktorátust szereznünk, magam is csak 1953-ban tanultam meg írni az iskolában, mégpedig elég gyorsan. Írásirkám tanúsága szerint a fenyőgallyas sormintával ékesített oldalon ötször egymás alatt ez a szöveg áll: MINDEN BETŰT ISMEREK. Nyilván karácsonyra írni-olvasni megtanultunk diszlexiások és diszlexiátlanok egyaránt.  
Aki pedig minden betűt ismer, az el is tudja olvasni a betűket. Ami tetszett, pl. a Pál utcai fiúk, pl. A Huckleberry Finn s Tom Sawyer kalandjai, ami nem: a Micimackó. Akkor, gyerekként tudálékosnak, tőlem teljesen idegennek, cikornyásnak éreztem a kötet stílusát. Növekedve jöttek a kötelezők, csupa értékes alapmű. Érettségin szóbeli orosz tételem Gorkij olvasási szenvedélyéről szólt: Sztraszty k cstényiu.
Olvasáskészségemmel nem sok baj lehetett. Gyerekkori barátom emlékeztetett rá, hogy a lyukasórákra bejövő tanár rendre felszólított: „Megkérem Gy. Mikit, hogy olvasson az indiános könyvből”. Én meg leültem az osztállyal szembe a padra, és olvastam nekik kicsengetésig. Meglepő, de mindvégig figyeltek.
Magam mindenevő olvasó voltam. Karinthy humorát bírtam a leginkább, de Reymont Parasztok c. kötete meghatározó élménye lett fiatal felnőtt mivoltomnak. Sok tudálékos körülményességgel megírt tanulmányt is elolvastam, mígnem rájöttem, hogy ezek a művek 100 oldalon írják le, hogy a kutya ugat, legalábbis valószínűleg ezt. Utóbb, ha ezekkel a „zöngicsékkel” szembesültem, habozás nélkül abbahagytam önkínzásomat, írójukat gondolat-szadistának kikiáltva, magamat pedig potenciális mazochistának tekintve. Az előbbi szerzők a szememben nem hitelesek.
Életem során két alapvető, és egymást kioltó megközelítéssel találkoztam. Az egyik Czakó Gáboré, aki szerint naponta kell kortyolgatni valamennyit valamelyik jó tollú magyar írótól vagy jól lefordított világhírességtől, mert ez inspiráló lehet saját íráskészségemre. A másik véglet Heinrich Bölltől származik. Ő úgy nyilatkozott, hogy alig olvas másokat. Nem szeretné, ha azok félrevinnék őt szuverén stílusától. Én a két vélemény között „lébecolok”.
Valakinek a véleményét viszont megfogadtam. Egyik piarista arra biztatott, hogy ismerkedjünk meg minél több (ön)életrajzzal, mert nincs érdekesebb, tanulságosabb, mint az egyes emberek élettörténete, élete drámája. Ez bejött. Könnyebb hírességek romantikus élettörténetével megismerkedni, mint számunkra rejtett életet élő igazi hősök életét böngészni, jóllehet utóbbiaké olykor sokkal fordulatosabb, érdekesebb, mint neves társaiké.    
Mint említettem, az írásnak és az olvasásnak közük van egymáshoz. Magam tinikoromban öntudatosodva elég rendszerességgel olvastam az ÉS-t. Megállapítottam, hogy az ott megjelent írásokhoz hasonlókat bármikor képes volnék papírra vetni.
Íráskészségemre magyartanárom hívta fel több ízben a figyelmemet. Nem sokat törődtem vele. Mindenesetre emlékszem: szerinte a gimn. érettségin az évfolyam legjobb dolgozatát én alkottam. A tisztesség megkívánja, hogy beismerjem: mindmáig jobban szeretek írni, mint olvasni. A blogot nekem (is) találták fel. Ide írok. Írónak tekintem magamat. Mégpedig kötetek nélküli írónak. Szerencsésebb körülmények között simán megjelenhetett volna néhány munkám. De nem vagyok elég rámenős. A mai könyvkiadás a reklámozott és pedigrés írókat kultiválja. Nem tartozom közéjük. A mai könyvkiadás rengeteg fércmunkát is kinyomtat, ha írója állja a költségeit. Ez azért szemérmetlenség, mert igen sok gyenge munka tölti meg a boltok polcait. Már leszámoltam vele, hogy bármilyen kötetet publikáljak.
Tudom, témánk az olvasás. Olvasni jó, olvasni fárasztó, olvasni azokat a könyveket könnyű, amelyek megfogalmazásai nem fütyülnek el a fejünk fölött, de nem is redundánsak. Olvasni azokat a könyveket nehéz, amelyek tőlem távol álló gondolatvilágba szeretnének belevinni akaratom ellenére. De azokat is nehéz olvasni, amelyek lapjait megfeszítve kell tartani, mert gerincük nem engedi meg a lapok rendes megnyílását. (A XXI. sz.-ban ezt a technikai problémát seperc alatt meg kellene oldani.)
Sok mindent mesélhetnék kedvenc könyvekről, de nem teszem. Elvégre se szeri se száma az ilyeneknek. Igazán azok a legkedvesebb könyvek, amelyekből hosszú idő elteltével is szóról szóra, vagy legalább tartalmilag idézni tudok.
Az MTörv 4. összefoglalása. Mózes intelmei népéhez. Baál tisztelői elpusztultak, az izraeliták pedig élnek. M. lelkükre köti, hogy soha ne faragjanak istenszobrot, mert bálványimádáshoz vezet. Tartsák meg a tíz parancsot, amelyet az Úr vésett két kőtáblára. Emlékezzenek rá, ők voltak az a nép, amelyhez a Hóreben szólt az Úr dörgő hangon. Ő vezette ki őket Egyiptomból, s általa győzetett le sok nagyobb nép, hogy éljenek a kiválasztottak. Prófétálja még, hogy lankad majd a hitük, és elhurcolják őket bálványimádó népek. Ott erőre kapnak, újra hinni fognak az igaz Istenben, s utóbb meg fognak szabadulni. M. kijelöl három menedékvárost az akaratlanul gyilkolók védelmére. Becert Ruben, Ramotot Gád és Golánt Manassze fiainak. Közöm. Túl vagyunk azon, hogy bálványoknak nevezzük templomainkat, lakásainkat ékesítő szobrokat, festményeket. A gótika mesterei azzal bizonyították, nem isteneket faragnak, de az igaz Isten tiszteletére készítik szobraikat, hogy a szobrok emberek által sose látott részeit is alaposan kidolgozták. Bálványaink azonban ma is vannak vagy lehetnek. Nem ezek a szobrok, nem a galamb képében ábrázolt Szentlélek, nem a Pieta, nem is a sok-sok feszület. Bálványaink azok a rendetlen ragaszkodások, amellyel nem tudunk elszakadni a tévé elől, a számítógép elől, a mobilok, autók stb. használatától, mi több, márkák, emberek  „bálványozásától”. Bálványaink az üzletközpontok, a plázák, a McDonald’s-ok és egyéb olyan helyek, amelyekhez túlzó mértékben ragaszkodunk. is. Ha rajtakapnánk magunkat azon, hogy a cuki dolgokat látva felkiáltunk: „imádom”, máris bálványimádók vagyunk. Nemegyszer megjegyeztem: „Imádod? Térdre előtte!” Persze embereket is imádnak egyesek. Bálványimádók ők is. Öreg papunk mesélte: „Náluk mereven ragaszkodott a papa a sorrendhez: Istent imádja, szereti, feleségét kedveli, az ételt pedig megeszi.” Kész. Nincs tetszik étel, nem tetszik étel.